A bajom ilyenkor csak annyi, hogy elkezdenek vegyes érzelmek kerülgetni. Engem is magával ragad minden alkalommal az ünnepi hangulat, mégis megfordul a fejemben ez meg az. Miért csak ünnepek táján válunk figyelmesebbé, érzékenyebbé? Aztán megy tovább minden a maga sodrásában. Tudom, hogy ismétlem magam, nem először fogalmazom meg az ezzel kapcsolatos gondolataimat, lehet, hogy unalmas vagyok. Bocsánatot kérek érte, de nem tehetek róla, hogy ezek a gondolatok, érzések nem igazán változnak évről évre, ünneptől ünnepig.

A halottak napi zsibongás is vegyes érzelmeket vált ki belőlem. Rohanunk megvásárolni a lehető legnagyobb, legszebb virágkölteményeket, koszorúkat, a temérdek mécsest, és loholunk temetőtőtől temetőig, hogy minden időben, rendben meglegyen. Lehet, hogy sokak számára ez most bántóan rosszul hangzik, de akkor sem vált ki belőlem jó érzéseket ez a rohanás. Tényleg rosszul hangzik… Én is elindulok a virágokkal s gyertyát gyújtok, és igen, különleges hangulatuk van este a kivilágított temetőknek. Aztán akad olyan sírhely, ahol se virág, se mécses. Hogy miért nem jött oda aznap senki, annak igen sok oka lehet, ki tudja? És ki tudja, annak ellenére, hogy most kopár az a sír, az ott nyugvó embereknek életükben több szeretetben, odafigyelésben, gondoskodásban volt részük, mint azoknak, akiknél most halomban áll a sok virág. Hol kezdődik és hol végződik a szeretet, az odafigyelés? Hogy esetleg ez is rosszul hangzik, nincs kizárva, de lehet benne némi igazság.

A saját figyelmetlenségeim, mulasztásaim is eszembe jutnak ilyenkor, és sok mindent bánok, most már hiába. Édesanyám kedvenc virága a frézia, halála óta mindig van egy szál a házban. Ha azt pont nem találok, akkor a másik kedvence, gerbera kerül a vázába. És gyertyát is igen gyakran gyújtok. Egyébként is szeretem a gyertyafényt, nálam fennforgó fogyó kellék a mécses, gyertya. Az anyám sírját (is) rendben tartjuk, sok színes virággal ültetjük be minden évben. Halottak napján is tisztelettel megadjuk azt, ami az ünnepnek jár. De a dolgaimat az anyámmal továbbra sem ott intézem. Az egészen máshol történik. Akárcsak a nagyszülőkkel, keresztszülőkkel, barátokkal.

A gyermekeimmel már rég megbeszéltük, hogy amikor bekövetkezik, ami engem sem kerül el, mit és hogyan szeretnék. Rendben vannak vele. És volt, hogy szórakoztunk is, amikor mindenféle komikus helyzetet elképzeltünk ezzel kapcsolatban, mint egy jó kis groteszk filmben.

A halál – tetszik, nem tetszik – az életünk része, nem tabu. És az, hogy ki hogyan emlékszik, mitől érzi rendben magát egy ünnepkor, hát változó. Nem szeretném, ha bárki félreértett volna, nem az ünnepekkel van bajom. Én is kimegyek a temetőbe halottak napján, gyertyát gyújtok. Aztán otthon friss virágot teszek a vázába anyámnak. Amíg élek, ez már mindig így lesz.

Albert Levente felvétele