Az értékeket őrző szülőföld – amelyre a könyv alcíme irányítja figyelmünket – Székelyföld délkeleti szeglete: Háromszék. Ide kínál a szerző történeti barangolást, kétszáz-kétszázötven évnyi visszatérést az időben.
A honismereti túra a szellemi örökséget célozza, ezért útvonalat nem jelöl ki, bárhonnan indulhatunk és vissza-visszatérhetünk. Eligazításul kinyitja a régi iratokat őrző szekrényét, és kezünkbe ad fióknyi útravalót: saját gyűjtésű dokumentumokból készült tematikus válogatást.
Salamon Ferencnél szakavatottabb kísérőt aligha találnánk: a háromszéki levéltárak, egyházi iratok, jegyzőkönyvek, rendeletek, körlevelek, sajtóközlemények és egyéb régi írott anyagok jó ismerője, otthonos biztonságérzettel járja őseink birtokát. Hittel, hogy a helyi értékek, a történelmi hagyományok erkölcsi támaszt jelentenek a mai embernek, biztos fogódzót a tájékozódásban.
Öt évtizednyi hely- és művelődéstörténeti kutatásának fókuszában a székely faluközösség áll(t), az iratos ládájából most kiemelt régi dokumentumokban a helyi mindennapok naplóját olvashatjuk. A könyv elsősorban azoknak szól, akik kíváncsiak a régi időkre, eleink életterére, a tőlük örökölt szellemi-erkölcsi javakra. A felkínált utat (az ismeretszerzés mellett) az otthonosság megtalálásért is érdemes vállalni: ez a hely, ahol számunkra még kiismerhető rend uralkodik, amelybe lelkileg is beköltözhetünk. Közelről megismerve otthonossá válhat a messziről érkezőknek is: szerethető és tisztelhető emberekkel, igényekkel, szokásokkal találkozik.
Kik a dokumentumok „szereplői”? Háromszékiek, elsősorban közrendűek, de főrangúak is, földművesek, egyházi emberek, tanítók, helyi hivatalviselők és (az életet utasításokkal, rendeletekkel nehezítő) felsőbb hatóságok.
Az első fejezet általános képet nyújt a korabeli egészségügyi állapotokról, népi gyógyításról, bábák, patikusok, orvosok működéséről, a pestis és a kolera elleni küzdelemről – településekhez, konkrét személyekhez kötődően. A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Egyesületének Előpatakon tartott vándorgyűléséről készült feljegyzések olvasója a gyógyvizeink mostoha sorsa mellett azon is elámulhat, hogy ezen a (szebb napokat látott) kis településen a 19. század második felében a Magyar Tudományos Akadémia neves tagjai vendégeskedtek több napon át, előadásokat tartottak a közel 400 főnyi résztvevőnek, gazdasági és műipari kiállítást, színielőadásokat látogattak.
Az erdőknek szentelt második fejezet tanulságos mai környezetvédőknek és az egykori falutörvények tisztelőinek is. „A kézdiszéki falvakban, de az egész Székelyföldön a 18. században olyan erdőrendtartások voltak, amelyek még ma is megállnák a helyüket. Az erdőt óvó intézkedések, a gazolást rögzítő jegyzőkönyvek, a pusztítók büntetését tartalmazó végzések minden település helyi törvénykezésében fontos helyet foglaltak el.” Döntöttek erdőkezelésről, erdőgondnokságról, erdősítésről, üzemtervről, a tiltott helyről tiltott napon hozott fáért járó pénzbírságról vagy 25 botütésről…
Művelődéstörténetünk egyik hiányzó láncszemét találjuk a háromszéki falusi népiskolai könyvtárhálózatot – megalakulásuktól 1918-ig – felleltározó fejezetben (mondhatni a kiegészítését a könyvtárakról az Oktatástörténeti régészkedés Háromszéken című munkában közölteknek). Az adattár (30 település adataival) számba veszi e könyvtártípus megalakulását kezdeményező rendeleteket, az alapítókat, a könyvállományt és annak bővítőit, a tanítók érvelését a népiskolai könyvtár szükségességéről: „míveltségi, erkölcsi s tudományos erő kell nemzetünknek” (1864); „elvész az a nép, mely tudomány nélküli” (1875); „igen gyakran előtérbe léptettük az anyagiasságot, szellemi életünk nagy kárára” (1875).
A Háromszék zenei múltjáról szóló válogatás dokumentálja a cigányzenészeknek a helyi művelődési életben betöltött szerepét, feltárja egy kézdiszéki zsákfalu, Kézdialbis kórusainak és zenekarainak történetét, ezen túlmenően adattárba sorolja (83 településről) azokat a tanítómestereket, akik egyházi dokumentumokkal bizonyíthatóan éneket és zenét tanítottak iskoláinkban 1536–1900 között.
Hírt kapunk még történelmi sorsfordulókhoz (1849, 1919) kapcsolódó háromszéki eseményekről, benézhetünk egy ma is élő népszokás forgatókönyvébe és kortárs fotóművészek műhelyébe.
Forgathatjuk kaleidoszkópként is a könyv mozaikjait, helyi érdekességeket szemelgetve: Miért ültek be ruhásan a csernátoni Csókás-feredőbe, és miért vetkőztek le fürdés után? Melyik faluban volt a legtöbb lótolvaj 1815-ben? Hogyan károsította az erdőt maga az erdőpásztor 1822-ben? Miből készült 1831-ben a „dögletes nyavalyát” gyógyító „dörgölő spiritus”? Miként rögzítenek tulajdonviszonyokat 1850-ben épült házak gerendafeliratai? Miféle „huncutsággal” avatták 1860-ban a kézdivásárhelyi csizmadiák tiszteletbeli polgárrá a kor világhírű hegedűművészét, Reményi Edét? Hol üdült Prielle Kornélia primadonna 1874-ben? Hogyan zajlott le egy „muzsikus párbaj” 1907-ben? Miért égettek könyvtárat „békeidőben”, 1951-ben? Megakadhat a szemünk korabeli szókapcsolatokon, mint: „fejszédelgő gyógyítása”, „geleszták kitakarodása”, „veszteglő intézet”, „égvényes víz”, „a vendég hallérzéke”, „a bütün a jegyfát levágta”, „gubacstintás bejegyzés”, „féderes szekér” stb., amelyek a szövegösszefüggésben nyernek jelentést.
A szerző bevallottan büszke szülőföldje (kiemelten Kézdiszék) szellemi javaira, erkölcsi kötelességének tartja a múltban kiküzdött értékek megőrzését, továbbadását, a székely azonosságtudat építését. Gyűjtő-, múltmentő munkája szolgálat, a gyűjtemény ránk testálása szolgáltatás. Ő ugyan másként fogalmaz: „a művelődés- és helytörténeti szilánkokat emlékül adom át a mai és a majdani olvasóknak”, ám értjük, hogy okulásunk mellett valójában megőrzésre kaptuk az ajándékot, és eszünkbe juthat Zrínyi Miklós példázata a darvakról és vadludakról, „melyek nem teszik addig szárnyok alá fejöket és nem alusznak, míg istrázsát ki nem állítnak”. Kutatásai során szerzett tapasztalata, hogy a gondatlan, netán rosszindulatú „gazda” nagyobb pusztítást végezhet értékőrző irataink közt, mint a háborúk vagy természeti csapások.
A könyv dokumentumainak keletkezési idejében fontos személy volt a falusi jegyző: végezte a közigazgatással kapcsolatos írásbeli tevékenységeket, emellett segít(het)ett a lakosság ügyes-bajos dolgainak intézésében. Kincs volt – az ma is – az olyan megbízható jegyző, mint Felső-Háromszék „nótáriusa”, Salamon tanár úr. Munkássága eszmélet-serkentő, maradandó hagyaték. Elmondhatjuk – Sütő Andrást parafrazálva –: ismerős arcunk, ha föltűnik a múltból, és netán megnyugtató mosoly is, hogy ahol vagyunk: huzatban is jó helyt vagyunk, a vigaszért Salamon Ferencnek is kijár a köszönet.
Tulit Ilona
* Salamon Ferenc: Mit neked utókor emlékül átadok. Értékőrző barangolás szülőföldemen. T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2024
Salamon Ferenc Mit neked utókor emlékül átadok. Értékőrző barangolás szülőföldemen című könyvének bemutatójára november 5-én, kedden 18 órakor kerül sor a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban. A szerző beszélgetőtársa Tulit Ilona, a T3 kiadó szerkesztője lesz.
