Ralph Fiennes pápaválasztási drámában brillíroz

A pápaválasztás ritkán látott kulisszái mögé kalauzol a Konklávé című film, amely egyszerre tekinthető izgalmas politikai thrillernek és egyházi kriminek. A produkció Edward Berge rendezésében készült, és nem fél szembenézni a Vatikán zárt világának titkaival és intrikáival.

A történet középpontjában a pápaválasztási procedúrát vezető Lawrence bíboros áll (Ralph Fiennes), akinek feladata biztosítani, hogy a választás gördülékenyen és a szabályok szerint történjen meg. Ahogy azonban lenni szokott, a felszín alatt hatalmi játszmák, korrupció és sötét titkok feszítik szét az egyház falait. A film betekintést nyújt az emberi gyarlóság és a hatalomvágy mélységeibe, miközben a szent és a profán határvonalán egyensúlyoz.

Ralph Fiennes karaktere igen komplex, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy alakítását Oscar-esélyesként emlegetik a filmkritikusok. Az általa játszott főszereplő nemcsak hatalmi pozícióban lévő figura, hanem egy mélyen vívódó, igazságkereső ember. A karakter lényege, hogy az igazságot és a tisztességet szolgálja, még akkor is, ha ez személyes áldozatokat követel. Az ilyen szintű elkötelezettség azonban egyfajta csapdát is jelent: az, hogy a jelölteket a saját – irreálisan magas – erkölcsi mércéjéhez viszonyítja, egyre jobban elszigeteli saját magát a többiektől.

Ez a belső konfliktus Fiennes karakterének legnagyobb drámája: képtelen elismerni a tökéletlenséget, sem másokban, sem önmagában. Az igazság eszméje, amelyet szolgálni kíván, paradox módon megköti őt, és megakadályozza, hogy elfogadja a valóságot: minden ember gyarló és hibákkal teli. A tökéletesség iránti mániákus igénye miatt képtelen megbocsátani: magának sem, de másoknak sem. Ez a megbocsátásra való képtelenség egyre mélyebb szakadékot ás közte és környezete között, így a film egyik legfőbb témája a belső küzdelem a tökéletesség illúziója és az emberi gyarlóság elfogadása között.

Az út, amit a karakter bejár, a tragédia és a remény határán egyensúlyozik: vajon képes lesz felismerni, hogy az emberi gyengeségek elfogadása nélkül sem az igazság, sem a hit nem lehet teljes? Ez a kérdés teszi Fiennes alakítását különösen erőteljessé és emlékezetessé. A karakter személyes drámája univerzális üzenetet hordoz: az önmagunkkal szembeni túlzott elvárások és a megbocsátás hiánya nemcsak másoktól, de saját lényegünktől is eltávolít. Ez a rétegzettség adja a film erejét és Ralph Fiennes alakításának zsenialitását.

A film dialógusainak kiemelkedő ereje abban rejlik, hogy nemcsak a cselekmény előrehaladását szolgálják, hanem mélyen beleásnak a szereplők belső világába és pszichológiai állapotába. Edward Berge rendező és Peter Straughan forgatókönyvíró célja egyértelműen az volt, hogy a párbeszédeken keresztül ne csupán szavakat, hanem érzelmi mélységeket, konfliktusokat és belső vívódásokat jelenítsenek meg.

A filmben a dialógusok olyan tűpontos pszichológiai portrékat rajzolnak, amelyek képesek feltárni, mit jelent a hatalommal, a bűntudattal vagy éppen az igazság iránti megszállottsággal élni. Minden egyes szófordulat, minden kimondott vagy kimondatlan mondat mögött ott rejlik a szereplők múltja, motivációja és a pillanatnyi helyzetük érzelmi súlya.

Különösen fontos szerepet kapnak azok a jelenetek, ahol a karakterek közötti párbeszédek nemcsak feszültséggel teli hatalmi játszmákat ábrázolnak, hanem egyfajta szimbolikus tükröt is tartanak a néző elé. Ezek a beszélgetések egyúttal univerzális kérdéseket is felvetnek: meddig mehet el az ember az igazság szolgálatában? Hogyan birkózik meg a saját hibáival és mások tökéletlenségeivel? A párbeszédek különösen erőteljesek azokban a jelenetekben, ahol a szereplők sarokba szorítva találják magukat, legyen szó akár fizikai, akár érzelmi értelemben vett nyomásról. Ezek a helyzetek lecsupaszítják az emberi természetet, és előhozzák a legmélyebb félelmeket, vágyakat vagy éppen gyarlóságokat. Ezáltal a néző nemcsak figyelemmel kíséri a történéseket, hanem érzelmileg is mélyen belehelyezkedik a karakterek világába. A dialógusok precíz kidolgozása ugyanakkor nemcsak a tartalom mélységét, hanem a cselekmény feszültségét is növeli. A kimondott szavak sokszor nemcsak a jelen eseményeit befolyásolják, hanem hosszabb távú következményekkel is járnak, így minden mondat egy-egy kis dominókockaként borítja fel a történet menetét.

Ez a tudatosság és szövegközpontúság emeli a filmet a szokványos politikai thrillerek fölé, és ad neki különleges intellektuális dimenziót. A párbeszédek tehát nemcsak a karakterek szájából elhangzó mondatok gyűjteményei, hanem az emberi természet mély és gondosan kidolgozott tükrei, amelyek egyszerre gondolkodtatják és érzelmileg megragadják a nézőt. A színészi játék szinte tökéletes: Ralph Fiennes zsenialitása mellett a mellékszereplők – a hataloméhes bíborosoktól a megesett apácákig – is emlékezetes alakításokat nyújtanak.

Bár a film kiválóan mutatja be a Vatikán intrikáit és a hatalom dinamikáját, kritikát érdemel, hogy a hit mint központi téma alig kap figyelmet. Az alkotók a politikai és személyes konfliktusokra koncentráltak, miközben az egyház spirituális dimenzióját szinte teljesen háttérbe szorították. Ez hiányérzetet hagyhat maga után, különösen a vallási tartalom iránt érdeklődő nézők számára.

Berge filmje viszont vizuálisan magával ragadó, bemutatva a Vatikán végtelen épületrendszerét, díszes termeit. Bár a helyszínek ismerősek lehetnek a nézők számára, a részletek gazdagsága és a lassan kibontakozó cselekmény új fényt vet a megszokott képekre. A történet szándékosan lassú tempóban bontakozik ki, amely egyszerre sarkall elmélyülésre és türelemre. Ideológiai mondanivalója miatt a film várhatóan nagy vitákat vált ki. Egyes nézők értékelni fogják a bátor társadalomkritikát, míg másokat taszíthat a vallási rendszerek ábrázolásának kendőzetlen módja, vagy az egyházról megrajzolt túlpolitizált és túlideologizált kép. Ugyanakkor a gondolatébresztő történet és az emberi érzelmek bemutatása garantálja, hogy senki nem marad érintetlenül. Ha létezik „egyház krimi”, akkor ez a film tökéletes példája ennek a műfajnak. Edward Berge alkotása egyszerre provokatív, lenyűgöző és elgondolkodtató. Ralph Fiennes alakítása pedig minden bizonnyal ott lesz a következő Oscar-gála jelöltjei között. Készüljünk fel: ez nemcsak egy film, hanem egy szembesítés is – amiből „ha bizonyosság létezne és a kétely nem, hiányozna a misztérium.”

Halálszint felett (Elevation)

Disztópikus világba kalauzol a Halálszint felett című film. A története – ahogy a filmes szakmában mondják –  egy rágógumis papíron elfér. Csúnya, gonosz rovarok elűzik az emberiséget a magas hegyekbe. A magassági szintet fehér sávval jelzik, ami fölé a rovarok soha nem merészkednek, de aki az ő felségterületükre téved az a halál fia. Habár elpusztult az emberi civilizáció, néhány túlélő megpróbálja a lehetetlent: egy egyedülálló apa és két nő elhagyja otthona biztonságát, hogy a szörnyetegekkel szembenézve megmentsenek egy kisfiút.

A film az ötvenes évek szörnyes világát idézi, igazi B-moziként nem akar több lenni, mint másfél óra szórakozás. (A B-mozi kifejezés alacsony költségvetésű, gyorsan készült filmeket jelöl, amelyek egyszerűbb történetekkel, kisebb költségvetésű képi világgal igyekeztek minél nagyobb hatást elérni.) A karakterek motivációja viszonylag jól megalapozott és a kilencvenes évek rovaros filmjeit idézi, mint például Ahová lépek, szörny terem vagy Csillagközi invázió. A film szerkezete egyszerű, de jól felépített, karakterei és a feszült jelenetek kikapcsolják a néző agyát. A kritikusok többen megemlítik, hogy a filmet a gyönyörű táj és Anthony Mackie erőteljes alakítása emeli ki a középszerűségből, de nem sikerül kihasználni az alapötlet kínálta lehetőségeket.

A film összességében működik: miközben nem minden aspektusa kiemelkedő, mégis vannak olyan pillanatai, amelyek igazán emlékezetessé teszik. A legjobb jelenetekben a színészek kiemelkednek erőteljes és hiteles alakításaikkal, ami igazán hozzáad a történethez. A remek akciójelenetek pedig feszültséget és dinamizmust hoznak, ami szórakoztatóvá teszi a filmet. Ezenfelül a film sikeresen mutatja be a karakterek érzelmi oldalát is, ami emberi mélységet ad a történethez. A produkció nem kiemelkedően eredeti vagy különleges, de az emberi érzelmek és a jól megkomponált jelenetek révén mégis képes felkelteni az érdeklődést. A filmet George Nolfi írta és rendezte.

Pál Vendel