Pécsi Györgyi József Attila-díjas irodalomtörténész, az MMA elnökségi tagja méltatásában elmondta: Borcsa János az erdélyi harmadik Forrás-nemzedék meghatározó kritikusa, irodalomtörténésze. Fő kutatási területe az erdélyi magyar irodalom. Négy évtizedes, magas szakmai minőségű és etikai szempontból töretlenül hiteles munkásságával jelentősen hozzájárult a 20–21. századi egyetemes magyar irodalom értékkijelöléséhez. Nemzedékének egyik legkiválóbb irodalomtörténésze és rendkívül érzékeny, ihletett műértelmezője. Következetes értékrenddel, biztos minőség­érzékkel bármely műhöz, életműhöz fordul vagy szól hozzá irodalmi vitákhoz, mindig az egészben látás és a problémaérzékenység jellemzi. Elemzéseiben, értelmezéseiben mindig magát a konkrét szöveget vizsgálja, igénye az egyetemes, a teljes magyar irodalomban való méltó jelenlét. S mert pontosan tudja és vallja, hogy az irodalom a nemzeti önismeret része, megközelítéseiben védi a nemzeti irodalomtörténet-írás klasszikus hagyományait, választásaiban pedig megerősíti nemzeti kultúránk, irodalmunk érdemes értékeit.

Borcsa János a rendszerváltás után bekapcsolódott Felső-Háromszék kulturális életébe és örökségének ápolásába. Könyvbemutatók, kiállításmegnyitók, emlékkonferenciák résztvevője és szervezője. 1998-ban megalakította az Ambrózia Könyvkiadót, a régió honismereti, művészeti kiadóját. Kiemelkedő érdeme a nyelvzseni és nyelvtudós, szentkatolnai Bálint Gábor (1844–1913) életműve utóéletének gondozása. A Kárpát-medence legkeletibb magyar régiójában a helyi értékek föltárásában, közreadásában egyszemélyes intézményként teljesít példázatos missziót.

Borcsa Jánosnak tizenhárom önálló tanulmány- és esszékötete jelent meg és ennél is több szerkesztésében, gondozásában vállalt szerepet. Munkásságát számos művészeti díjjal ismerték el, a Magyar Köztársaság elnöke pedig 2018-ban Magyar Arany Érdemkereszttel tüntette ki, sorolta a méltató.

Borcsa János köszönőbeszédében így fogalmazott: „Azt szoktuk hangoztatni, hogy kis nép vagyunk, én viszont úgy érzem, nagy ez a magyar glóbusz. Szülőhelyem ugyanis más időzónába esik, mint a fővárosomé. S ezt már kisiskolás koromban megtapasztaltam, amikor ugyanis a Kossuth Rádióban estéről estére elhangzott, hogy remélem, ágyban vagytok, gyerekek, (…) akkor a nap járása szerint nekem már rég aludnom kellett volna amott, a magyar glóbusz keleti végein… Egyszóval kisebb áldozattal járt részemről már akkor, ha követni akartam a fővárosomból sugárzott magyar szót. Nem tagadom, a mai napig kisebb-nagyobb áldozattal jár figyelni a fővárosból érkező hangokra és gondolatokra, de ott a keleti végeken, ahol az otthonom van, eligazításképpen mégis csak napnyugatra tekintünk. Munkánk eredményességét is akkor mérhetjük le igazán, ha visszaigazolást is innen kapunk.”