Szóval csodálkozni, azt tudunk, elképedni még inkább, tesszük is lépten-nyomon, s ezzel kész reakciókat, viselkedési panelokat hívunk elő a partnerből, mert hát hogyan tudna ellenállni az ember a kísértésnek ekkora ,,tájékozatlanság" hallatán, hogy elmagyarázza ismételten: határőrség, föderalizáció és a többi nem lészen — sőt!

És itt a sőtön van a hangsúly, hiszen ettől mintha hájjal kenegetnék az elnök lelkét, elvégre ezt kívánja hallgatni századszor és tízezredszer, ez a mennyei kórusok andalító zsongásánál is édesebb muzsika az ő szívének, hiszen mindössze egy lépés választja el ama feltétlen lojalitástól, mely szerinte kutya kötelessége minden román nemzeti alattvalónak.

Igen, király híján nemzetit kell mondanunk, s hozzá alattvalót is, Románia ugyanis egy olyan nemzetállami koncepció uralma alatt áll, melyen hiába ütköznek ki a meghasonlás mély jegyei, immár valami kétszáz éve csak épül, és egyre egyszínűbbre festik, eltakarandó rajta a foltokat. Itt egyetlen zubbonyt húztak rá több népi közösségre, melyek közül az egyik például — most beszéljünk csak erről — ugyan termetre, nyers erőre kisebb, de lélekre nem. Ezért mindenképp csak furcsállni lehet a bánásmódot, mely miben sem különbözik attól, mintha mondjuk két embert bújtatnának egy nadrágba, és adnának rá egyetlen felöltőt. Hát nem csodálatos, nem bódultságra vall-e az, ha a politikus, aki ,,nem érti", a csodálkozásból nem tudott még legalább annyira magához térni, hogy felfogja: két embernek két rend ruha jár.

S hogy a neonaiv hangnál maradjunk: az albérleti kabátnak csakis az lehet az eredménye, hogy egyiket nem védi a hidegtől, hogy ne mondjuk: meztelenül hagyja, nem csoda hát, ha az szegény tüsszög, és magának külön ruhaneműt követel.

Így jutunk el a megjátszott csodálkozástól a jogos furcsálkodásig és a legtermészetesebb igényig. Mert nem kívánunk tovább hódolni az idejétmúlt, kényszerű ,,divatnak", mely szerint a kisebbségek holmi alkalmi göncökben, és nem rájuk szabott öltözékben voltak kénytelenek megjelenni a világ szeme előtt.