Én még nem jártam ott, de ha úgy adódik, biztos nem hagyom ki. Miért? És miért mentem el Prágában a zsidó negyedbe? Ott is volt látnivaló… Persze csak „elenyésző”, ahhoz képest, ami, gondolom, máshol látható. Miért akarjuk a borzalom nyomait látni? Nagyobbik lányom tizennégy éves volt, amikor egy igen jó, tartalmas programokat biztosító ifjúsági klub tagjaként részt vett egy külföldi utazáson. Németország, Lengyelország, képtárak, kirándulások, tábor, barátok, koruknak megfelelő bulik. És ha már arra járnak, akkor persze Auschwitz. Amikor hazajött, hetekig nem mesélt. Csak annyit mondott, hogy Auschwitzig minden nagyon jó volt, de onnan tovább hagyjuk! Aztán elkezdett hullni a haja. Továbbra sem mesélt, csak azt vettük észre, hogy két helyen, foltokban tűnik el a haja. Kerestük az okát, kivizsgálások, pszichológushoz akartuk vinni. Aztán egy este a konyhaasztalnál zokogva tört fel belőle, amiről addig nem tudott beszélni. Az Auschwitzban megélt „élmény’’. Olyan volt, mint egy kirobbanó vulkán, akkor már nem tudott leállni. Nekünk csak hallgatni, meghallgatni kellett őt. És pontosan tudtuk, hogy holnaptól már nem kell a hajhullásra további kivizsgálás, pszichológus. Mondhatnám, hogy a tizenéves, amúgy is érzékeny lélek reakciója volt ez. De akkor mit mondjak arról a folyton vidám, mindig jópofizó, harmincas férfi ismerősről, aki szintén csak hallgatott, és nem tudott beszélni sokáig arról, amit ott élt meg? És mégis megyünk oda, hajt valami… Kisebbik lányom is tervezi, nyáron szeretne odautazni a barátaival. Hiába ismeri a nővére hajhullásos történetét. A húgom háromszor járt ott. Először egy Auschwitzból hazatért idős férfival, a róla készült film forgatása alkalmával. Aztán még kétszer visszament…

Nem olyan rég egy baráti társaságban beszélgettünk arról, hogy milyen erőket adnak az élet nehézségei, megpróbáltatásai. Hogy milyen túlélési ösztönökkel, képességekkel tud az ember felállni a legnehezebb helyzetekből, továbbmenni, újraépíteni magát. Hogy azok, akik valóban nagyon kemény dolgokat éltek meg, jobban értékelik az életet, és igen sok esetben tovább is élnek. És erre jó példát szolgáltatnak, többek között, a haláltáborokból visszatértek. Akik már kilencven fölött is még élni akarnak, nem is akárhogyan. Kíváncsian, hasznosan, tartalmas napokkal. Vajon véletlen ez? Kicsit elkalandoztam, de talán mégsem. Onnan indultam, hogy miért akarunk Auschwitzba menni. De tényleg…

Az auschwitzi koncentrációs tábor főkapuja. Fotó: Pixabay.com