Apám asztalosnak tanult,
az oklevele ma is megvan,
’43-ban ő faragta ki
a felsei népház székelykapuját
a legelső Haszmann terveiből.
Anyám sokáig még azt is tudta,
ki volt az a másik tanuló,
akivel ketten ezt megcsinálták,
de elfelejtettem, mert meghalt,
ezt ő tartotta számon.

Elég az hozzá, hogy apám
a fánál a lovakat jobban szerette,
bennük fedezte fel az élő erezetet.

A házba való új butrokat
is mással csináltatta,
ő inkább jönni-menni szeretett,
amíg el nem vették a lovait.

De még nem vették el:
talált egy fenyőt,
mely mintha az égig érne,
tetejében fenyőmadár lakozott,
csőrében szalmaszál.
Ahogy kell, télen,
holdtöltekor kivágta,
a fenyőmadár a fán hiába
verdesett s tiltakozott.
Szárította három évig,
majd odaadta az asztalosnak,
az feldolgozta, bútor lett belőle.

Több év múlva egy éjjel
kettébe szakadt az asztallap,
akkorát robbant, mint egy ágyú.
Mérgelődött apám az asztalosra,
biztos, a deszkát kicserélte.

Találkozott a legelső Haszmannal,
ki a rovást erősen űzte,
aszondták róla, hogy tátos,
s említi neki, në, hogy’ járt.
Kérdi az öreg,
a fán a madarakat nézted-e meg,
mert ha azon fenyőmadár ült,
akkor nem érett meg a kivágásra.

Látni láttam, le es hullt elém,
tátongó szívében szögesdrót,
csőrében szalmaszál.

S neked nem esett le semmi?  –
kérdezte a legelső Haszmann.

Most, hogy mondja, mintha –
válaszolt apám, hogy ne sértse meg,
mert ennek es elmentek otthonról.

Lukácsmária dédanyám
„Fiam, vasárnap ne dolgozz,
mert megver az Isten”, mondogatta
anyámnak Mária dédanyám.

’14-ben az ukáz szombaton jött,
s nem volt elég kenyere,
hogy fiát és férjét felcsomagolja.

Este dagasztott, a kőccséges tarisznyát
disznókőccséggel megrakta,
reggeliben béhevített, s délben
friss, illatos kenyérrel
indultak háborúba a férfiak.

„Fiam, megvert engem az Isten,
hogy vasárnap dolgoztam”,
mondogatta, szögesdróton felakadt fiát
miszlikbe aprították.

Csak ’54-ben halt meg,
rá harminc évre, hogy urát eltemette,
és másik fiát is hiába várta ’44-ből,
mert Kecskemétnél
a holttestét felakasztották.