zseblámpával járunk a városban,
szentjánosbogarak vagyunk térképén.
elmosódott, fekete foltok az utcák.

a házak, kapuk és kertek még
szokják a láthatatlanságot.
a hegyen magasodó ősi vár falai
beleolvadtak a vibráló kék
felhőbe. a templomkertben álló szobrok
eleinte naphosszat sugdolóznak,
majd örökre elalszanak.
vigyáznunk kell, hova lépünk.
kátyús az út, melynek ködjéből olykor
macska válik ki, csontváz sétál
az ismeretlenbe.
törmelék ropog talpunk alatt,
nem tudjuk, éppen mi omlik össze.
talán a Hold.
néhány hete eltűnt az égről.

a vasúti bemondó hangja éjszakánként
egyre hangosabb.
két irányba lehet jegyet venni –
a harctér felé, vagy
az országhatárhoz.
katonaruhás férfiak, bőröndöket kerülgető
nők tolonganak a deres oszlopok körül.
egyedül a peron ragyog a városban.
mindkét irányt fény szegélyezi,
bele lehet vakulni.
indulásra készen állnak a vonatok.
félúton elnyeli őket
valami.

hiába kérdeztem
nagyanyám azt mondta, az angyalok
nem a templom falai között laknak.
némelyik széles karimájú kalapban
és rongyos kabátban járja
az utcákat, országutat,
a sárga tanyavilágot.
ott vannak a zöldpiacon,
céklát árulnak fejkendőben.
súlyos szatyrot cipelve
nézelődnek a sorok között,
a gorkij-park padjain sakkoznak
fehér időtlenségben.
ott vannak a szaladgáló
gyerekek között, este a gyűrött arcú felnőttek
tükrében hunyorognak.
nagyanyám azt mondta, olykor az angyalok is
a senkiföldjén üvöltenek.
hiába kérdeztem,
kikből lesznek angyalok,
nem felelt, arca sem rándult.
csak kötötte tovább a lila szvettert,
amiben évek múltán elaludt.