Első körben egyszer csak ott termett öt darab, még csak mutatóba, hogy lassan szokjunk hozzájuk. Szépen egymásba illesztett sorban, ragyogó frissességgel. Egy ideig még ott maradtak a régiek is, aztán odakerültek addig ismeretlen, fedetlen tárolók is. Egy adott pillanatban szám szerint tízdarabos volt a készlet. Nehéz volt megközelíteni, főként, ha még egy-két autó is eléjük parkolt. A mi kukáink ugyanis parkoló mellett „laknak”, és mindig akad arra tévedt, hely nélkül is parkolni akaró jármű, ami minden elérhetőséget elvág. A tízdarabos gyűjtemény felé legalábbis. Ember kellett hogy legyen a talpán, aki oda be tudta passzírozni magát, ha már nem bírta otthon gyűjteni tovább a szemetet.

Aztán megkaptuk a „Szezám, tárulj” kártyát. Mindenkinek kedvesen, türelemmel elmagyarázták, hogy miként is működik a rendszer. De a biztonság kedvéért nyomtatott használati utasítással is megajándékoztak alaposabb tanulmányozás céljából. Mivel (ezt már említettem többször) a mi lakásunk maga a Bermuda-háromszög, én még vásároltam egy tartalék kártyát arra az esetre, ha kézen-közön eltűnik a hivatalból kiutalt példány. Mert akkor mitévők leszünk a felgyűlt sok mindennel? Szóval, teljes készenlétben várakoztunk. Lesem is naponta az ablakból, hogy miként alakul a szemetünk körüli történet. Gondolom, a jóindulatú beszoktatás szabályai mentén kezdtek fogyatkozni szép lassan a tárolók, egy idő után csak nyolc sorakozott, mígnem maradtunk csak az intelligens, ötdarabos sorral. Meg is lehetett már közelíteni, mai napig szabad az út, állhat ott már „véletlenül” arra tévedt autó is. Idáig stimmel.

De azért felmerül bennem pár kósza kérdés. Eddig is elég lelkiismeretesen válogattuk szét és hordtuk le a szemetünket. Most még inkább. Csak azt kellett megszervezni, hogy hová fér a lakásban öt kis szeméttároló, de megoldottuk, ezen nem múlik. Azt is meg lehet szokni például, hogy a cigarettásdobozról az ember leveszi a nejlont, mert az nem a karton-, papírkategóriába való, hanem a műanyagos-fémes rekeszbe. (Persze, az ember szokjon le a dohányzásról!) Ilyen lelkiismeretesen, megy ez már, mint a karikacsapás. Csak a még ehető ételmaradékot dobja ki igen rossz érzéssel az ember, mert azt eddig külön vitte le.

Ja, a kósza kérdések! Minek az egész cécó, ha naponta nyitva áll intelligens tárolóink egy-két ajtója? Minek, kinek bohóckodunk azzal, hogy kétemberes akcióban (mert nem egyszerű ám a procedúra) „lelkiismeretezzük” oda, ahová kell, az alaposan szétválogatott szemetet, ha mégis...? Vagy inkább mégsem működik úgy, ahogyan el volt az képzelve.

A kisember kérdései ezek, aki megteszi, ami tőle telik, aztán egyebek is eszébe jutnak. Például a tenger hullámaiban vele szembeömlő minden is, a magánrepülőkkel utazó természetvédők, világ- és kisebb sztárok, politikusok és mindenki is még, de hát az jár nekik, bocsánat! Miket nem beszél egy irigykedő kisember! Hogy a háborúkkal kapcsolatban mik jutnak eszébe a kisembernek, azt inkább hagyjuk! A kisembernek van két darab szeméttárolót nyitogató kártyája, és a rajta ne múljon elv mentén, lelkiismeretesen teszi, ami tőle telik.

Hogy hová tudtam elkanyarodni megint! Most egy öt­darabos, civilizációval kecsegtető, igen jól mutató szeméttárolótól.

Fotó: Nagy D. István