A Tamási Áron Színház előcsarnokában március 27., azaz a színházi világnap óta látható, Bagossy Levente színpadi makettjeiből összeállított kiállítás megnyitójára az alkotó nem tudott eljönni, ezért a Szent György Napok kulturális kínálatához illesztették a bemutatkozó beszélgetést.

A színházi beszélgetést a kiállítást szervező Bukaresti Liszt Intézet vezetője, Kósa András László irányította, kiemelve, hogy e tárlatot 2022 óta több erdélyi helyszínen is bemutatták, két-három havonta költöztetik. Azért is különleges egy ilyen beszélgetés, magyarázta, mert színházról, rendezőkről és színészekről gyakran esik szó, de efféle makettekről, eme kis műtárgyakról annál ritkábban, miközben a színházban fontos a súgó, a fénytechnikus, a díszlet- és jelmeztervező is, és utóbbiak általában kevésbé kerülnek reflektorfénybe.

A jelmeztervezők díszletet is terveznek, a díszlettervezők viszont ritkábban készítenek jelmezt, magyarázta Bagossy Levente; régebb a díszlettervezők többnyire férfiak voltak, ma ez kezd megváltozni – legalábbis Budapesten –, nagyon sok fiatal hölgy felülmúlja a „pasikat”, ők sokkal jobbak, sokkal tehetségesebbek, jobb ízlésűek és jobban kommunikálnak. Jelmeztervezés esetén ugyanis szót kell érteni a színésszel, el kell tudni viselni, amikor az sorozatosan kifogásol egy-egy ruhát. Ő maga erre kevésbé alkalmas, nem is tervez jelmezt, mert sem a kommunikáció, sem az öltözködés nem erőssége. Azt is kiemelte, hogy a színházi háttérszakmák között nagyon fontos a kellékkészítő, illetve a szcenikus, aki megvalósítja az olykor „elszállt” látványtervet. A „makettezés őrülete” is arra az igényre vezethető vissza, hogy minél kevesebbet kelljen beszélnie, de tud olyan díszlettervezőről is, aki akár három skicc alapján is el tudja hitetni, hogy elképzelése, azaz díszlete nagyon jó lesz. Ő maga ezzel ellentétben akkor nyugodt, ha makettjén látja, saját maga előtt is lemodellezi színpadtervét, egy-egy ilyen makettet egy hónap leforgása alatt készít el, azokat pedig egy-egy elő­adás első, kézzelfogható momentumának tekinti.

Általában a rendezők keresik meg, rendszerint valamelyik korábbi munkája folytatásaként – „egyszer jól dolgoztunk együtt” –, de nagyon nehéz eljutni idáig, és nem tudja, hogy egy pályakezdő miként kerülhet be ebbe a „véráramba”. Bagossy Levente számára az jelentette a kiugrást, amikor Zsámbéki Gábor rendező felkérte egy színházi plakát elkészítésére, és amikor állandó díszlettervezője  visszamondta a megbízást, arra is, hogy a plakát mellett készítse el a Tartuffe dísz­letét. E pillanattól kezdve lett „keresett” díszlettervező, és onnantól elfelejthette tervezőgrafikusi szakmáját: addigi évi egy munkája helyett négy-öt tervezésre is meghívták. A főbb stációk a díszlettervezés során: megbeszéli a rendezővel, mi a szerzői és a rendezői szándék, melyek a színházi lehetőségek, közösen készítenek egy tervet, és ha azt elfogadják a színház vezetői, akkor zöld utat kap a tervező, de valójában minden azon múlik, elégedett-e vagy sem a színházi rendező a díszlet tervével. Ha elfogadták a tervét, elkezdi készíteni a részletrajzokat, amelyek alapján felépítik majd a színházi előadás díszletét.

Damokos Csaba e szakma sepsiszentgyörgyi, illetve erdélyi képét rajzolta meg, ő maga tervezett jelmezt is, díszletet is, és amikor mindezt a kilencvenes években elkezdte, inkább káosz volt, mint rend. Színházban, film­készítésben egyaránt dolgozott, mindez csapatjáték, és olyan helyre nem megy, „ahol nem passzolnak”. Most a mesterséges intelligencia e téren is nagy kihívást jelent, úgy véli, a filmet valószínűleg bedarálja, de a színházat nem. Legfontosabb filmes munkájának a Valan – Az angyalok völgye című produkcióban való közreműködését tekinti, az egy igazi erdélyi film, mert szinte az egész stáb erdélyi, illetve Balánbányán forgatták, ezért „fontos helyen van a lelkemben”. Színházi tekintetben azt éli meg, hogy kezdenek „eltünedezni” az egykori „játszótársak”, megjegyezte, hogy márciusban elhunyt barátjával, Kövesdy István rendezővel közösen tizenhat előadást készítettek.