Aztán hívtam, amikor kanasztaparti kellős közepén nem tudtunk kibogozni egy szabályt, vagy csak egyszerűen elfelejtettük, hogy mi mennyit ér. Hívtam, ha bánatom volt, elsőnek csengettem, ha örömhírt szerettem volna megosztani valakivel. Tengerpartra reggel megérkezve is őt hívtam, küldtem neki egy kis tengerzúgást, és az unokái hangját, amint visonganak a hullámoknak. Amikor elment, szinte fel sem fogtam. Megváltás volt az az elmenetel, igen hosszan tartó szenvedés után. Nem ért bennünket váratlanul, mégsem lehet erre felkészülni.

Aztán jött a nélküle. Furcsa, megmagyarázhatatlan érzésekkel. Hogy nincsen már itt, de nagyon nem volt már igazi az élet számára. Hogy el kell ezt fogadni. Hónapok teltek el, amíg igazából sírni sem tudtam. Aztán egy délelőtt, teljesen váratlanul belém hasított, hogy soha nem fogom hallani a hangját. Hogy nem fog megölelni. És úgy kezdtem el zokogni, mint aki akkor árvult el.

Aki olvassa a soraimat, talán már sejti, hogy nem vagyok az évi egy alkalommal megünnepelt akármik híve. Persze vannak napok és napok... És az az igazság, hogy az anyák napja azon kevesek közé tartozik, amit még én is kicsit komolyabban veszek. A gyermekeim is. Pedig soha nem azt látták, hogy nekünk évente egy napból áll az élet. Mégis, egy alkalommal a nagyobbik lányom tizennégy órát utazott, hogy anyák napja reggelén a húgával együtt köszöntsön. A születésnapomra is maradt, lecsípve a nyári szabadságából. Nem velünk él, nem is várom el, hogy ha kell, ha nem, hazateperjen. De amikor teheti, megteszi. És telefonon (is) többet beszélünk sok mindenről, remélem, ami fontos, tudjuk egymásról. Recepteket cserélünk, vénülő fejjel tanulok tőle folyton. Amikor itthon van, teljes bizalommal, kíváncsisággal adom kezére a konyhát. A kisebbik az idei anyák napján kávéval és két cserepes virággal ébresztett. Mert tudja, hogy az első kávé nélkül zombi vagyok, és szeretem rendezgetni a teraszunkat. Jó gyermekeim vannak, nem csak anyák napján. Szeretve vagyok.

Közben tudom, hogy soha nem voltam az a tökéletes anya, akit maguknak kívánhattak volna. Gyermeknek sem voltam tökéletes, nagyon is nem. De ki az? Ez a kérdés nem ment fel a hibáimért, mulasztásaimért gyermekként, anyaként. Hálás vagyok mégis, hogy megélhettem annyi mindent, és tehetem a mai napig. Az anyámmal is… Bár nem hallom a hangját, amikor elmondja, hogy mikor kerül a tojás arra a gombócra, amely igazából nem is gombóc.

Fotó: Albert Levente