Milyen jó, hogy naptárainkban vannak piros betűs napok, amelyeket asszonyainknak, leányainknak, anyáinknak, szerelmeinknek szentelhetünk.
Ilyenkor, tavasszal — rügyfakadáskor, az élet meg- és felpezsdülésekor — azt szeretném, ha nemcsak a kijelölt időben, hanem az év minden napján köszönthetnénk virágcsokorral, de leginkább a szívünkből sarjadó és nyíló szeretetcsokrainkkal asszonyainkat, anyáinkat, leányainkat…
Mert ki érdemesebb kerek e világon a szeretetünkre, megbecsülésünkre, csókjainkra és csokrainkra, mint éppen a NŐK?
Nélkülük világunk elképzelhetetlen lenne testileg és lelkileg egyaránt. Mekkora, mily mély lenne a sivárság e földön nélkülük, szeretetük nélkül, gondosságuk nélkül, önfeláldozásuk nélkül…
Szerencsére az asszonyaink, anyáink, szerelmeink verhetetlenek! Küzdelmeiket sosem adják fel, mert elsősorban őnáluk lakozik a szeretet, a békesség és a nyugalom. Az Ő hatalmuk nagyobb minden más hatalomnál, elnyomó gépezetnél. Mert náluk az Igazság!
Nem hiába örökítették meg költőink, íróink, művészeink a Nő csodáját, halhatatlanságát annyi meg annyi remek ódában, szonettben, zeneműben, festményben, aktban, kezdve talán az Énekek énekével… a sor végtelen és nyitott, mint a világegyetem…
Befejezésül hadd nyújthassam át én is csokromat, a Mahábháratából idézve, egy kissé aktualizálva: Elvesztheti vizességét a víz / és illatát a föld, / elvesztheti sugárzását a fény, / a fuvallatát a szél, forróságát a tűz, / hűvös csillogását a holdsugár, / de szépségüket, szavaik igazságát a nők / el nem veszíthetik soha. Úgy legyen!
