Mircea Cărtărescu, a kortárs román irodalom egyik legismertebb alakja 1956-ban született Bukarestben. Költőként indult, első kötete Faruri, vitrine, fotografii címmel jelent meg 1980-ban, az első prózai műve, a Visul pedig 1989-ben, és a 60-as, 70-es évek Bukarestjében játszódik.
Prózáját egyébként úgy szokták jellemezni, hogy egyszerre realista és álomszerű, mintha hallucinációk törnének be a valóság páncélján. Ugyanakkor a regényei roppantul szubjektívek, nagyon fontos szerepet kap bennük az emberi lélek kibontása. Legismertebb műve az Orbitor trilógia (Vakvilág), amelyért megkapta az Európai Egyetértés Lipcsei Könyvdíját, a Ceaușescu-korszak világát idézi meg szürreális elemekkel átszőve. Naplójában is ír erről a regényről, ebben úgy fogalmaz, hogy egy aszimmetrikus, kaotikus, szeszélyes alkotás, amely összekeveri a világokat és az időket egyfajta színpompás örvényben. Ugyanakkor tagadhatatlanul önmagát is beleírja ebbe a regénybe, ő maga sem tagadja, hogy a saját világát próbálja meg szavakba önteni ebben a könyvben.
Azóta több mint 25 könyvet írt, a verstől az esszéken és regényeken át több műfajban is kipróbálta magát. Ugyanakkor nemzetközi sikerekkel is büszkélkedhet, hiszen könyveit már 23 nyelvre lefordították. A Szolenoid, az egyik legnagyobb hatású regénye tavaly elnyerte a rangos Dublin Literary Award elismerő díját, idén pedig felkerült a Nemzetközi Booker-díj hosszú listájára is. Ez is egy önéletrajzi ihletésű regény, éppen ezért lehet izgalmas megismerni az írót is a könyvek mögött a SepsiBook keretein belül. A Szolenoid egy különleges, szürreális utazás egy bukaresti irodalomtanár látomásokkal szőtt világában. A címben szereplő szolenoid – egy elektromágneses eszköz – egyfajta szimbólummá válik benne: a rejtett erők működését jelképezi, amelyek felforgatják a világot.
Mircea Cărtărescu: Szolenoid (részlet)
Mindig féltem, határozottan féltem, nem valamilyen veszélytől, hanem magától az élettől. A vak ember félelmével, a süket nyugtalanságával éltem. Sohasem tudtam igazán átaludni az éjszakát, mert ahogy lehunytam a szemem, tudtam, hogy van valaki a szobában, aki figyel, aki némán alvó arcom fölé hajol. Hogyan védekezhetnék, amikor az érzékszerveim felszívódnak, ahogy megadom magam a roppant nagyvilágnak? A félelmemet leginkább az okozta, hogy nem ismerjük a teljes világot, csak az érzékszerveink által megvilágított része ismerős előttünk. Az érzékszerveinkkel az agyunkban felépített világot ismerjük, mint egy épület makettjét az üvegbúra alatt. De a hatalmas, roppant világ a maga teljes valójában, a millió nyitott érzékszervével, amelyek tengeri rózsákként lebegnek az óceánok folyamatos áramlása közben, felfoghatatlan, mindenütt itt van körülöttünk, és ölelésével minden porcikánkat összeroppantja. Tizenkét éves koromra a világtól való félelmem akut és pontosan meghatározható. Akkor értettem meg először, hogy nem a rettenetes szörnyek állkapcsa, agyarai, karmai, csápjai, nem a mégoly zsenge testem képzeletbeli tépelődései a folytonos nyugtalanságom forrásai, hanem az űr, a semmi, a láthatatlan. Akkoriban valósággal faltam a fantasztikusirodalom- és kalandregény-sorozatokat. Csütörtök reggelenként, ahogy felébredtem, rohantam az újságosbódéhoz, nehogy elszalasszam a legújabb számot. Olcsó nyomtatványok voltak szerény, egyszerű illusztrációkkal, de az elmesélt történetek sokszor csodálattal és lelkesedéssel, máskor rettenettel és aggodalommal töltöttek el. A déli kontinens őserdei templomainak aranyrúdjairól, tenger alatti városokról, őrült tudósok kísérleteiről, érthetetlen végletekről, a világot meghódító intelligens vírusokról, a fejbe hatoló, az akarat irányítását megragadó szellemekről szóló mesék töltötték ki magányos óráimat, és természetesen belopakodtak az álmaimba, beépültek a belső világomba.
Mircea Cărtărescuval május 22-én, csütörtökön 19 órától lesz közönségtalálkozó. Beszélgetőtárs: Visky András író.
