Tudjuk, hogy sokféle hit létezik a világon. Van negatív hit is, amikor valaki ezt mondja: én nem hiszek Istenben. Ez nem a tudomány szava, hanem a hité. Mi tiszteletben tartjuk mások hitét. Nem a különféle hitekkel vitázunk, hanem a magunk Bibliából eredő hitét szeretnénk megvallani.
A Szentírás alapján hisszük, hogy Isten az egyetlen örök létező. Ő az egyetlen valóság, aki öröktől fogva mindörökké van. Így is mondhatnánk: Isten a legvalóságosabb valóság. Őbenne áll fenn az egész világmindenség. „Őbenne mozgunk, élünk és vagyunk” – prédikálta Pál Athénben (ApCsel 17,28). Istenen kívül nincs élet (Zsolt 36,10).
Hisszük, hogy Isten teremtette az embert azzal a céllal, hogy imádja őt. Az ember akkor ismerte a Teremtőjét, tudta, hogy csak őt illeti meg az imádat, s boldog volt, hogy gyakorolhatja ezt. Bukása akkor következett be, amikor engedett a Kísértőnek, fellázadt teremtő Istene ellen, és önmagát is imádni, illetve imádtatni akarta. Ez az ember bűne. Ezzel az ember elszakadt Istentől, de szívében megmaradt a belé oltott vágy, hogy imádnia kell valakit.
Ha Isten megszólítja a tévelygő embert, az találkozhat Istenével, s e találkozásban megszületik a hit. A hit felismeri Istent, s tudja őt ismét imádni. Akkor teljes meggyőződéssel vallja a hívő: „nekünk egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség” (1Kor 8,4–6). Ebből az igéből született a hitvallás első mondata: Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában.
Erről senkit sem lehet észérvekkel meggyőzni, az ismerheti fel, akinek Isten magát kijelenti. Isten pedig Jézus Krisztus személyében jelentette ki magát a legteljesebben. Aki Jézust megismeri, megismeri az Atyát (Jn 14,7–9). Jézus Krisztus az egyetlen „hely”, ahol az egy igaz Istennel találkozni lehet. Nélküle a legjobb szándékú kereső is csak tévelyeg. Mondhatja Istenről, hogy Sors, Gondviselés, Végzet, Eszme, Szellem – ezek mind magunk alkotta bálványképek, amelyek nem azonosak az önmagát egyszülött Fiában kijelentő Úrral, az Ábrahám, Izsák és Jákob Istenével, a Jézus Krisztus Atyjával. Istent soha senki nem látta: az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt (Jn 1,18).
Hogyan lehet hát megismerni Istent? Ha megismerjük Jézust. És kinek jelenti ki ő magát? „Aki megismeri parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám, én is szeretni fogom őt, és kijelentem neki magamat” (Jn 14,21). Az igaz Isten-ismeretre vezető út tehát: megismerni Jézus kijelentését, engedelmesen cselekedni azt, s eközben ismeri meg egyre teljesebben és tudja imádni egyre helyesebben az ember az egy igaz Istent. Eközben érlelődik bizonyossággá: hiszek egy Istenben.
Hitvallásunk eredeti szövegében az „egy” szócska nincs benne. Így hangzik a mondat: Credo in Deum, ami lefordítva: hiszek Istenben. Mivel azonban mi már így tanultuk meg, ne feledjük: az egy itt nem határozatlan névelő, hanem számnév. Azt hangsúlyozza, hogy nem akármilyen istenben hiszünk, hanem az egyetlen, senkivel össze nem hasonlítható igaz Istenben. Ugyanaz a szerepe itt az „egy”-nek, mint az ószövetségi „Hiszekegy”-ben: „Halld, Izráel, az Úr, a mi Istenünk egy Úr…” (5Móz 6,4).
Ezt mondja Isten: „Én vagyok az Úr, nincs más, nincs Isten rajtam kívül” (Ézs 45,5). És ezt feleli rá a hívő ember: „Szent vagy, szent vagy, szent vagy, mindenható Isten, / Énekünk jó reggel száll hozzád szívesen. / Szent vagy, szent vagy, szent vagy, végtelen kegyelem, / Három személyben áldott egy Isten!”
(Cseri Kálmán Tudom, kinek hittem című könyve alapján)
