– Hogyan kerültél kapcsolatba az ápolói hivatással? Mi motivált, hogy belevágj ebbe az egyáltalán nem könnyű szakmába?
– Igazából már kiskoromban tudtam, hogy segíteni akarok az embereken. Úgy érzem, hogy az ápolói szakma több, mint egy munka, ez egy hivatás. Gyerekbetegségeimből adódóan többször is találkoztam orvosokkal, asszisztensnőkkel, és valahogy megragadott az, amit ők csinálnak. Miután elhatároztam, hogy ápoló leszek, már nem lehetett kitéríteni engem ebből az elképzelésből. Onnantól kezdve mindent céltudatosan tettem. A kézdivásárhelyi Bod Péterbe jártam iskolába, és a matek–infó után nagy váltás volt számomra Csíkszeredában az asszisztensképző, de tisztában voltam ezzel, és tervszerűen haladtam előre.

– Mióta dolgozol a Caritasnál, és miért választottad ezt a szervezetet? 
– Lassan nyolc éve dolgozom a Caritasnál, friss végzősként kerültem ide. 2017 tavaszán fejeztem be a sulit, és augusztusban már a Caritasnál dolgoztam. Azért esett a választásom erre a szervezetre, mert úgy gondolom, hogy a Caritas nemcsak szakmai színvonalat kínál és képvisel, hanem emberi értékeket is. Mivel Felső-Háromszéken hangsúlyosan jelen van a szervezetünk az otthoni beteggondozásban, számomra természetes volt, hogy a Caritast választom. Nagyon szeretek emberekkel dolgozni, főképp idős személyekkel. Kézdivásárhelyen van ugyan kórház, de nem mondhatnám, hogy igazán szerettem volna ott dolgozni. Ahogy idekerültem, minden tetszett és jól alakult, így aztán meg sem fordult a fejemben, hogy máshová menjek, a kórházi munka már nem vonzott.

– Hogyan írnád le egy átlagos munkanapodat?
– Nagyon korán kezdek, és igyekszem mindenkinél a leghatékonyabb lenni. A betegeimet saját otthonukban gondozom, látogatom meg. Mindenkinél másra van szükség: van, akinél csak a gyógyszeradagolásra, másnál sebeket kell kezelni, de a pelenkázástól kezdve a fürdetésen át a vérnyomásmérésig mindent el kell végezni. Akad olyan is, akinél néha egy beszélgetés is elég. Délután pedig következik az adminisztráció. Olykor zsonglőrködnöm kell a két feladattal, mert meg kell találnom az összhangot aközött, hogy a betegeket ellássam és az ottlétemet dokumentáljam. Igyekszem, hogy minden rendben legyen, mert ha nincs, akkor minden a feje tetejére áll. Nekem összesen negyvenkét ellátottam van Lemhényben, és egy-egy munkanap során huszonkét-huszonhat beteget látogatok meg, így nincs időm unatkozni.

– Mi az, amit a legszebbnek tartasz az ápolói munkában?
– Annál szebb dolog, mint amikor valakin segíthetünk, örömet szerezhetünk, és láthatjuk, hogy a munkánkkal enyhíteni tudjuk a szenvedő fájdalmát, szerintem nincs is. Egy mosoly, a segítség, amit tőlem kapnak… ezek mind-mind szívből jövőek, és úgy gondolom, hogy a világ legtermészetesebb, legszebb és legjobb tettei közé tartoznak. Ha szeretetet adunk, akkor szeretetet is kapunk vissza, és ez az, ami szerintem a legszebb az ápolói munkában.

Réka egy munkanap során 22–26 beteget látogat meg

– Milyen kihívásokkal szembesülsz nap mint nap? Hogyan tudsz ezekkel megbirkózni?
– A legnagyobb kihívást számomra a lelki teher jelenti, hiszen a munkám során nap mint nap látom az ellátottjaim elesettségét, magányát. Fontos számomra, hogy megtaláljam az egyensúlyt, és hogy együtt tudjak érezni velük. Ehhez az is szükséges, hogy a saját lelki békémet megőrizzem: ne vigyem be a munkába az otthoni gondokat, és a munkából, amennyire lehet, ne vigyek haza semmit. Sajnos, ez nem mindig lehetséges. Olyan típus vagyok, akinek minden érzés, minden fájdalom az arcára van írva, éppen ezért az Istennel való kapcsolatom sokat segít abban, hogy megbirkózzam a nehézségekkel. Ez a kapcsolat nagy erőt ad, így a lelkemet különösebben nem kell máshogyan „gondozgatnom”.

– Miként látod: miben más a Caritas keretében végzett ápolói munka, mint egy kórházi ápolói feladat?
– Az otthoni gondozásban sokkal személyesebb a kapcsolat. Mi, ápolók belépünk az ellátottjaink otthonába, az életterükbe. Ez nagy bizalommal és felelősséggel jár. Ilyen körülmények között több időt tudunk szánni egy-egy beszélgetésre, s az ápoló és a beteg között a lelki kapcsolat is sokkal erősebb, mint például egy kórházi környezetben. Ha úgy vesszük, a kórházban a beteg megy az ápolóhoz, aki legtöbbször túlterhelt, rengeteg feladata van. Mi is elvégzünk minden olyan ápolói feladatot, amit a kórházban is elvégeznének, de mi lelkileg is jelen vagyunk a betegeink mellett. Mi, caritasos ápolók lelki támaszok is vagyunk, mert sokszor épp csak egy jó szóra, egy érintésre vagy egy beszélgetésre van szükség, és ettől valakinek teljesen megváltozhat a napja, a közérzete, sőt, a lelkivilága is.

– Nyolc év alatt sok mindent láttál és sok mindent megéltél caritasos ápolóként. Meg tudnál osztani egy emlékezetes történetet a munkádból?
– Történetem nagyon sok van, hiszen nap mint nap történik valami emlékezetes. Számomra a legfontosabbak és legszebb pillanatok azok, amikor valóban tudok segíteni, és a munkámnak látható eredménye van. Csak egy példa: amikor egy fekélyes lábat kell ellátni, a seb is nagy, a fájdalom is az, de végül meggyógyul az a láb, és ennél nagyobb öröm nincs, mint amikor elérjük a célt, és a beteg felépül. Volt olyan ellátottam is, akihez egy kicsit jobban ragaszkodtam, de próbálok mindig arra figyelni, hogy minden betegem egyforma legyen számomra. Nálam nincs olyan, hogy valakit jobban szeretek, másokat kevésbé, tartom magam ahhoz, hogy mindenkit egyformán kezeljek, és mindenkinek ugyanazt adjam. Mert minden embernek szüksége van szeretetre, odafigyelésre, meghallgatásra, egy jó szóra. Amikor kezdtem dolgozni, volt egy olyan eset, amely nagyon megrázott: nehéz volt elfogadni azt a tényt, hogy bármennyire is igyekeztem, bármennyit is tettem, végül mégsem tudtam eleget segíteni, a betegem meghalt. Nem mindig szép az élet. De amikor úgy érzem, hogy nagyon nyomaszt valami, problémáim vannak, vagy új nézőpontra van szükségem, mindig van valaki, akivel beszélhetek, és mindig van valami, ami átsegít, átlendít a nehézségeken. Szeretem ezt a munkát, és mindenkinek igyekszem az adni, ami tőlem telik.

A napi feladat: gyógyszeradagolás, sebkezelés, fürdetés, vérnyomásmérés

– Biztos, sokan kérdezték már, hogy megéri-e ápolóként dolgozni. Te mit üzensz azoknak a fiataloknak, akik most fontolgatják az ápolói pályát?
– Ez egy nehéz, de nagyon szép pálya. Én azt gondolom, hogy sokat kell adni, de még többet kapsz emberségből, hálából és szeretetből. Mindenképp megéri ezt a pályát választani, persze, ha szívből csinálod, akkor éri meg igazán.

– Mi az, ami erőt ad neked a mindennapokban?
– Ahogy korábban is említettem, nekem a hit, a családom és a betegek mosolya az, ami szó szerint erőt ad és megerősít minden feladatomban. A családom százszázalékosan támogat engem, a férjem mindig mellettem áll, és tényleg ott segít, ahol tud. Szükség is van erre, mert ha nekem jó, és én is jól vagyok, az meglátszik az ellátottjaimon és a családomon is.

– Ha egy mondatban kellene összefoglalnod, mit jelent számodra az ápolói hivatás, mit mondanál?
– Számomra az ápolói hivatás szeretetteljes jelenlét testben és lélekben. Komoly elhivatottság és elhatározás kell ahhoz, hogy valóban segíteni tudjunk az embereknek. Nem elég tudni, mit kell tenni egy adott helyzetben, szó szerint oda kell tenned és oda kell adnod magadat. Mérgesen nem mehetsz be a beteghez, mert abban az állapotban nem tudsz úgy beszélni vele, ahogy kell, és a munkádat sem tudod a legjobban elvégezni. Ahhoz, hogy a tudásod legjavát tudd belevinni a munkába, elengedhetetlen az elhivatottság.