Demeter J. Ildikó
Amióta a parajdi sóbányát bezárták – május elején, mikor még küzdöttek a vízbetörés ellen –, folyton egy odavaló lakosra gondolok, akivel sok évvel ezelőtt véletlenül elegyedtünk szóba a faluban. Barátságosan válaszolt a kérdésünkre, így hát váltottunk még néhány mondatot, szűkebb és tágabb hazánk aktuális témáiról. A helybeliekkel való ismerkedés mindig érdekes, de ezt különösen emlékezetessé tette, hogy amikor a bányáról beszélt, valami családias, csendes büszkeség és hála érződött a sóvidéki asszonyon, ami tartást adott neki és rettentő távol állt a kétoldali munkaundornak nevezett népbetegségtől.
Hogy mennyire több volt a sóbánya munkahelynél, pénzforrásnál, gyógykezelő és szórakoztató központnál a parajdiak számára, arról a beomlása után gyújtott gyertyák, síró férfiak is tanúskodnak. A turisztikai nagyüzem dacára – évente több százezer látogatót fogadott az alig párezres lakosság – emberközeli maradt a hangulat, és az, aki néhány évente kereste fel (mint mi is), mindig talált valami kedves újdonságot, ami azt jelezte, hogy szívesen látott vendég, nem csak egy fizető ügyfél a sok közül. Parajdon nem volt üres szöveg a helyi érték megbecsülése: az étlapon kézműves sajtok, házias ételek, vadon termő gombákból és erdei gyümölcsökből készült fogások is szerepeltek, a bányában székelyföldi művészek alkotásaiból rendeztek kiállításokat, szekerezést, szánozást, gyalogos és autós túrákat szerveztek a környéken, hagyományokat ápoló és felmutató rendezvényeket, és így tovább; mindenki szorgalmasan hozzátette a maga erejét és tudását ahhoz, hogy minél többet adjanak a hozzájuk érkezőknek.
E hosszú idő alatt felépült, szeretetre és tiszteletre méltó világ omlott össze a Korond-patak betörésével. Van ugyan remény arra, hogy az elárasztott sóbányában legalább a felső szinte(ke)t vízmentesítsék és ezáltal visszaadják a Sóvidéknek, ami századok óta a megélhetését jelenti, de olyan (szak)vélemények is elhangzottak már, hogy reménytelen minden erőfeszítés. Vagy a pénz, szakértelem, műszakiak hiánya, illetve a klímaváltozás miatt, vagy mert az illetékes állami szervek (köztük az állami sócég, a vízügy, a környezetvédelem stb.) működése is ősrégi mintákat követ: elmulasztják a bajok megelőzését (2007-től, 18 éve lehet tudni, hogy a patak veszélyes!), kapkodnak és ígérgetnek, amikor a katasztrófa bekövetkezik, aztán az első felháborodás lecsengésével megy minden tovább a megszokott mederben. Senki nem tanul abból, hogy az utólagos kármentés, kárpótlás, helyreállítás egy sóbánya léptékében sokkal, de nagyon sokkal több pénzbe kerül, mint amennyit az elővigyázatossági munkálatokra kellett volna fordítani: Romániában valahogy a kényelem, bürokrácia, nembánomság, hozzá nem értés, egymásra mutogatás áll nyerésre az emberek és közösségek életével szemben, ezek védelme többnyire alulméretezett, ahogy ezt a sokadszorra elöntött Kökösbácstelek is mutatja.
Szerencse az egész nyomorúságban, hogy emberben nem esett kár. De így is nagyon fájdalmas, és még nagyon sokáig az lesz a közvetlenül nem érintettek számára is, hiszen Székelyföld egyik egyedi természeti kincséről van szó. Mindent meg kell próbálni a megmentéséért.
Játék és pihenés közben gyógyultak a légúti betegségek a parajdi sóbányában. Fotó: Facebook / Parajdi Sóbánya
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
