Lovag Dulcinea – ez Kemény István magyarországi költő legutóbbi, tavaly megjelent verseskötetének címe, melyet szombaton mutattak be a SepsiBookon. Lovagköltészet 146, egymáshoz kapcsolódó verssel – mindez egy új korszakot is jelent a szerző lírájában.
Verses lovagregény, rendkívül modern kötet, vallomásos szöveg – rögzítette a könyvről a költő beszélgetőtársa, Vincze Bence kultúraszervező, az alkotás főhőse pedig Dulcinea. Ő egy tizenkilenc éves lovaglány, aki olykor a saját hangján, máskor pedig nem az ő hangján szól, magyarázta Kemény István, megjegyezve azt is, hogy csak akkor hitte el, hogy kötete egy verses regény, amikor végre kézbe vehette; csak négy évvel a kezdet után érezte, hogy versei egybe fognak tartozni. Főhőse Cervantes művének, a Don Quijote regényének is szereplője, Dulcinea Don Quijote szerelme. Cervantes több mint négyszáz éve paródiának szánta regényét, hiszen dühös volt az akkor divatos lovagregényekre. Ez a kötet viszont a paródia paródiája – magyarázta, így lehetséges, komolyabb, mint a sima paródia. Kemény István a világ rossz dolgaira volt dühös és magára is, hogy nem halad a regényével – amelyet változatlanul meg akar írni –, mert, miként megjegyezte, mindig nehezen írt, ugyanakkor úgy látja, ha valami nagyon sínen van, akár az irodalomban, akár a művészetben, azzal már baj van. Amikor e kötetével foglalkozott, amikor benne élt, hetente legalább hét verse született meg, és felszabadultságot jelent, amikor az ember úgy érzi, van egy nyelve, egy gondolkodásmódja, amely visz valahová. Könyvét 2020-ban kezdte el írni, az nemcsak a Covid időszaka, hanem a woke csúcséve is volt, annak túlhabzásaira volt dühös.
Kemény István számára Dulcinea a szabadságot testesíti meg, ám eközben sem a lovaglány, sem ő maga nem fűz túl sok reményt a szabadsághoz, de úgy véli, valamennyi szabadság mégis létezik. Az írás olyan, hogy aki ért hozzá és írással foglalkozik, egy olyan szabadságot kap ezáltal, ami valószínűleg keveseknek adatik meg. Úgy érzi, ezek a versek nagyon sok rossz, sötét dologról szólnak, de számára fontos volt, hogy legyen valami fölfelé vezető is, soha nem képzelt teljes tragédiát vagy pusztulást kötete végére. Foglalkoztatta a demencia témaköre is, családon belül találkozott a leépüléssel, ezért számára egyfajta alapérzés, hogy egy olyan világban élünk – a digitális világban –, amely úgy működik, mint a demencia, mintha a külvilág egy demens lenne, akivel az ember együtt él, ezt szerette volna hitelesen megírni.
Visszakanyarodva a cervantesi alapműhöz Kemény István kifejtette, a Don Quijote regénye négyszáz évvel ezelőtt azt is hirdette, hogy átléptünk a racionalitás korába, mindez úgy vonult be a gondolkodás történetébe, hogy az új kor immár a józan ész kora és nevetségessé vált a középkor. Viszont könyve mögött egy olyan nézete is húzódik, miszerint egy középkorias világ felé haladunk, most sokan gondolják azt, hogy kívül-belül leépülünk, leegyszerűsödik a társadalom, feudalizálódik minden, éppen ezért a lovagi eszméket kellene követni, fölfelé nézni és valamit kellene cselekedni...