Az agyamra ment a kitartó esőzés. Szeretem én az esőt is, de azért a jóból is megárt a sok, ugyebár, és már a kabáttól, dzsekitől is örömmel megválnék.
Nyűgös vagyok, és időnként már egy jó zene, könyv, film sem hozza egyenesbe hullámzó kedélyállapotomat. Haragszom magamra, amiért ilyen mértékben képes befolyásolni a kinti borús szürkeség, a monoton esőzés, de hát mit csináljak? Igazából nem is házon kívül van bajom, mert mindig valami céllal indulok ki az ajtón. És amíg megoldani való feladat vagy jó dolgokkal járó pörgés van, tőlem eshet az eső, fújhat a szél. De hazatérve, ajtót magunkra csukva valahogy egyből meglátom a kinti szürkeséget és persze a benti sötétséget. Kis lámpák azonnal felkapcsolva, zene indul, és minden csel bevetve, ami bevethető.
Akkor leszek igazán nyűgös, amikor azon kapom magam, hogy a legjobb zenét hallgatva is rázom a lábam (nem azért, mert kedvem lenne táncra perdülni), és a könyvben is kezdenek értelmetlenné válni a sorok, hiába próbálok teljes gőzzel az olvasásra figyelni. Amikor már a filmet is harmadjára vissza kell pörgetnem, mert csak mennek a képek, és fogalmam nincs, hogy mi is történik, na, olyankor már nem is nyűgös vagyok. Kezdek a „csípni, harapni, rúgni lenne kedvem” formámba kerülni. Nem kell megijedni, nem szoktam ilyeneket produkálni, de az érzés igen erősen ott van. Most pont megint kerülget, pedig szól a zene, de azért a lábamat elkezdtem rázni. És most sem azért, mert táncolni van kedvem.
Már nemegyszer említettem a nagymamáimat, gyakran jutnak eszembe. Most épp a német nagymama, akit nem nagyon hallottam kiabálni, zokszó nélkül, derűvel vette az akadályokat, mi több, olaszos temperamentumú családunkban ő volt az egyetlen, aki csodával határos módon elérte, hogy kis időre lecsendesedjünk. Természetesen ő sem volt fából, és derű ide-oda, azért nála is szakadozott néha cérna. De azt is csendben elintézte magával. Elkezdte rázni a lábát, de azt nagyon.
Az ételekben nem válogatott, és bár szerette az ínyencségeket, soha nem finnyáskodott. De a laskafélékkel nem volt nagy barátságban. Már előre mosolyogtunk, amikor ilyesmi került az asztalra. Különösképpen a káposztás laskával volt bajban, amelyet igen gyakran ő készített el, hiába nem szerette, mégis remekül. Szó nélkül megküzdött vele, de még az asztal is mozgott, miközben rázta a lábát. De rázta csendesen, vesztésre állva kártya- vagy römiparti közben is. Az ilyen helyzeteket nehéz volt kacagás nélkül megúszni, de nem akartuk még jobban bosszantani. Mert tudtuk, hogy a drága, mindig derűs nagymama mindjárt szétrobban a nagy csendjében.
Amikor elkezdtem írni, javában ráztam a lábam én is. Főként attól, hogy nem jut semmi értelmes az eszembe. Mert a szűnni nem akaró eső, szürkeség rátelepedett (amúgy sem zseniális) agyamra. De csodával határos módon, nagymama még most is le tud nyugtatni. Attól a pillanattól, hogy elkezdtem rá emlékezni, amint megjelent előttem, ahogy hosszasan vívja csendes küzdelmét a káposztás laskával, már csak mosolygok, és a lábamat is elfelejtettem rázni. Persze továbbra sem jutott semmi értelmes az eszembe, de lehet, hogy nem is az eső az oka…
Fotó: Pixabay.com