Pályafutásom kezdetén, lapulva loptam el a mesterektől az újságírás titkait. Nagyon sokat korrigáltak, segítettek a munkásságomban. Jó tanáraim voltak. Eltelt az idő felette. Felettünk. Az idő nem lassít, sőt, szerintem nagyon gyorsan rohan, s néha nem is vesszük észre, hogy elmegyünk egymás mellett…

Czegő Zoltán 1938. június 18-án Bukarestben született, és bár nem itt, Sepsiszentgyörgyön, akkor is városunk emberének tekintem, tekinthetjük. Zoli 1955-ben a Székely Mikóban érettségizett, ahol a kollégium akkori táncegyüttesének alapító tagja volt. S ne feledje senki, hogy Czegő Zoltán 1969-ben, Dancs Árpád zeneszerző, tanárral karöltve, együtt „szülte meg” a Székely Mikó Kollégium még ma is élő, ezrek által énekelt himnuszát. Istenem, hány román himnusz változott azóta! – de a Zoltán és az Árpád himnusza 1969-től kezdődően minden végzős diákot megérintett, megtanulták és a szívükbe zárták.

Középiskola után Kolozsváron a Babeș–Bolyai Egyetem pedagógia–lélektan–magyar szakát végezte el. Ezek után Korondon „tanár úr”, később Sepsibükszádon tanított. 1968-ban az akkor létesített megyei lapnak, a Megyei tükörnek lett egyik alapító szerkesztője.

Czegő Zoltán költői pályája 1966-ban kezdődött, és azóta vallomások, könyvek, publicisztikák, versek jelentek meg a lázadó, szókimondó ember tollából. Az igazságot megfogalmazó székely embereket soha nem szerették – nem szeretik ma sem – a hatalmon lévő egyének. Az akkori újságírókat, a rendszert irányító kommunista elvtársak úgy vélték, hogy – a lázadó „magyarkodó” csapatot – el kell távolítani az újságtól. Többé nem jelenhettek meg írásaik. Zoltán a múlt rendszer áldozata volt. És, mert nem bírta az igazságtalanságot, a megalázást, 1988-ban áttelepedett Magyarországra. Végre azt tehette, amit szeretett. Újból újságíró lett. 1991-től a Magyar Fórum főmunkatársa, 1992-től az Új Magyarország belső munkatársa. Különböző lapoknál dolgozott. Közben sorra jelentek meg kötetei. Az Időrianás regényéért Különdíjat kapott az Irodalmi Jelentől.

Huszonkét év magyarországi tartózkodás után hazaköltözött. Ahogy Zoli mondogatja… „Tulajdonképpen emigráltam Magyarországról Romániába! Már évek óta nem éreztem ott jól magam!” Albert Camust juttatja eszembe: „Minél többször érezzük az életet, a lázadásunkat, a szabadságunkat, annál többet élünk.” A kilencvenes évek közepétől Magyarországon már egyre kevesebb írása jelent meg. Közben dolgozott, de az akkor írt művei hazatelepedés után kezdtek nyomdába kerülni. 

Drága Zoli, a Jóisten éltessen sokáig! Adjon neked erőt, egészséget, békességet!

Orbán-Barra Gábor