A Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete által kiadott kötetek közül még egyet sem „hordoztunk” meg annyira, mint a tavaly decemberben megjelent Vértelen vértanúk – Kárpátországi szobrok, emlékművek, emlékhelyek címűt.
Sepsiszentgyörgytől Székelyudvarhelyig, Marosvásárhelytől Brassóig sok helyen adtuk közvetlenül az olvasók kezébe az elmúlt évszázadokban teremtett értékeinkről, azok elvesztéséről, történelmünk egy-egy mozzanatáról beszámoló írásokat. Azért történt volna így, mert ez lenne a legjelentősebb megvalósításunk? Nem feltétlenül, hiszen a megelőző négy kötet – Gúnyhatár, Múltból jövendőt, Kárpátországi téridő és Kárpátországi szolgálat – mellett is lehet tiszta szívvel „legjobbként” érvelni. Inkább azért tartottunk annyi könyvbemutatót, mert úgy véltük, ezek a történetek nagyon sokakhoz szólnak, érdemes tehát a figyelmet fokozottan felhívni rájuk. Úgy is volt! Sok helyen fogadott szépszámú közönség, az írásokat kiegészítő hozzászólásaikkal pedig azt igazolták, fontosak számukra azok a helyek és értékek, melyekről kollégáink írtak. Ezeket a kiegészítéseket fogjuk csokorba.
Főhajtás a szobornál
A meghirdetett este hat órai kezdés előtt utunk nem egyenesen a rétyi bemutató helyszínére, a Református Gyülekezeti Házhoz, ahol Deák Botond lelkipásztor várt, hanem a brassói magyar királyi 24-es gyalogezrednek emléket állító szoborhoz vezetett. Bár jól látható helyen, az országút mellett, a millenniumi fenyvessel szemben állították fel 1941. augusztus 7-én Gabay László sütői mészkőből készített alkotását, első pillanatban elsuhant mellette a Galbács Pál vezette Mini. Amint lehetett, megfordultunk, majd az emlékművel szemben kicsit a padkán, kicsit az úttesten állva leparkoltunk. Az út meglehetősen forgalmas volt, Schaffhauser Ildikó ki sem szállt, mi ketten nagyon vigyázva, gyorsan átvágtunk az úton. Hasonlóképp csak nagyon odafigyelve, óvatos léptekkel tudtunk a szoborhoz közel kerülni. Körbejártuk, megcsodáltuk, készítettünk néhány fényképet, majd mielőtt távoztunk, tiszteletünk jeléül fejet hajtottunk a katonák emléke előtt.
A könyvbemutatót követő kötetlen beszélgetés elején Galbács Pál felvetette: jó, üdvös lenne, ha kicsit rendeznék a szobor környékét, elkelne valami lépcsőféle, mert neki, aki már „nyolcvankodik”, nem volt egyszerű megközelíteni a szobrot, s valószínűleg másnak sem könnyű a marton kikaptatni. A közönség soraiból egyszerre két jelen levő polgármestertől, a tisztséget hosszú ideig betöltő Dálnoki Lajostól és a jelenlegi községgazdától, Dombora Leheltől érkezett a válasz: a Rétyi Nyír Natura 2000-es területnek számít, ott építkezni még kicsiben sem lehet. És Rétyen nagyon odafigyelnek a törvényekre – mondották, majd meg is magyarázták, miért van az úgy.
A lepapírozott közösségi óhaj
A község vezetését három mandátumon (2004–2016) keresztül ellátó Dálnoki Lajos idejében állították újra a szobrot. Nem csak emiatt fontos számára az alkotás: kedves az azért is, mert családilag is szorosan kötődik hozzá, hiszen annak idején édesanyja tizenhat és édesapja húszévesen ott volt az avatásánál, sőt, nagyszülei is mindkét részről.
Amikor harminckét év után, 2009 novemberének végén Fekete Lajos, a Székely Nemzeti Múzeum egykori alkalmazottjának útmutatása alapján kihantolták a szobrot a földből, és Vargha Mihály múzeumigazgató azt nyilatkozta, amennyiben a rétyiek igényt tartanak rá, visszaajándékozzák, élniük kell a lehetőséggel. „Amint a Háromszékben olvastam, hogy visszakaphatjuk szobrunkat, nem volt kérdés, hogy magyar emberként mit kell tennem” – mondotta Dálnoki Lajos.
Abban az időben a községvezetésnek nem volt túl sok pénze – éppen egy jelentős kiadással járó, integrált uniós pályázatra kellett minden garas –, de ez sem szegte kedvüket. Segítséget kértek a megyei tanácstól, „és Tamás Sándorral közösen meg is találtuk a módját, hogy a közösségi óhaj teljesüljön”.
Mivel számítani lehetett arra, hogy a szoborállítás többeknek szúrni fogja a szemét, Dálnoki Lajos ragaszkodott ahhoz, hogy a lehető legnagyobb körültekintéssel, a törvény legapróbb betűjének betartásával készüljön el az újraállítás dokumentációja. Együttműködtek a műemlékvédőkkel, majd a kultuszminisztérium engedélyét is megszerezték. Igaz, ahhoz némi székely furfangra is szükség volt (nem nagyon emelték ki, hogy honvéd katonáról van szó), de a fő az volt, hogy magkapták a pöcsétes papírt. Nemcsak a jóváhagyást kapták meg a visszaállításra, de a dokumentum végére még azt is ráírták, méltányolják az önkormányzat törekvését, hogy a régi emlékműveket újból kívánják állítani. Annak nagyon örvendett, mert meg volt győződve, az ügy miatt támadások fogják érni a hivatalt.
Öt évig minden rendben volt, közben Dálnoki Lajos visszavonult, az önkormányzat vezetését Dombora Lehel vette át. „Lajos bácsi, gond van, hívott egyszer Lehel. Baj van, mert feljelentettek, hogy törvénytelenül, tehát engedély nélkül volt visszaállítva a szobor. Mondtam neki, nincs gond, keresd elő a dossziét, ott benne van minden szükséges engedély és jóváhagyás” – idézte fel az egykori községvezető a történteket.
Két kiegészítés
Dálnoki Lajos két, a Vértelen vértanúk című kötetben nem szereplő mozzanattal egészítette ki a történetet.
Egy részleges felújítás volt a szobornál 2000 környékén: az azt övező kerítést javították, a talapzat négy márványtáblája közül három akkor került vissza. A negyedik táblát, amely a magyar hiszekegyből válogatott sorokat tartalmazta, csak akkor tették vissza, amikor jogilag minden meg volt alapozva. Ha már kiharcolták az engedélyt, a felújított is legyen olyan, mint az eredeti.
A volt polgármester másik történetkiegészítése szerint a talapzat valószínűleg azért maradhatott meg 1945-öt követően, mert kőből készült tulipános obeliszk került rá. Hogy azt ki készítette – egyáltalán: ki rendelte?; a szoborhoz hasonlóan az is Pál Ferenc nevéhez köthető? –, nem tudni, de minden bizonnyal hozzáértő ember alkotta. És ez sem veszett el! Amikor az obeliszket lebontották, hogy a visszaállítandó szobornak helyet biztosítsanak, a helyi sport- és kulturális központhoz szállították.
Belekötnek az utolsó kavicsba is!
Dombora Lehel arról számolt be, manapság is fel vannak készülve, hogy a támadások kereszttüzébe kerülnek. Ha az elején nem is volt gond, aztán lett: már három-négy „bokszmeccsen” vannak túl. Az ütéseket nem mindig ők kapják. Volt rá példa, hogy az építkezési felügyeletet vonták kérdőre, miért nézték el, hogy egy ilyen szobrot emelnek az út mellé, máskor a megyei tanácsot, mert miként mert „egy ilyen” alkotás helyreállítására pénzt áldozni.
Megtörtént az is, hogy a hivatásos feljelentő a közérdekű információkra vonatkozó 544-es törvénnyel kért ki minden papírt a helyi és a megyei hivataltól is. El volt szánva, hogy az emlékművet lebontatja. „Lajos bácsi (Dálnoki Lajos – szerk. megj.) volt az, aki útba igazított, hogy melyik szekrényben, hol találjuk a papírokat. A dossziéban tényleg szépen benne volt az urbanisztikai bizonylat, leírás a szoborról, rajz a szoborról, viszont nem volt benne a megyei tanáccsal való együttműködésről szóló papír. De volt mellette olyan a kulturális minisztériumtól, amit maga a miniszter írt alá! Még mindig kétséges volt, elég lesz-e az. Aztán addig olvastuk az építkezési törvényt, míg kiderítettük, hogy az akkori verzióban – most már nem így szól! – a műtárgyak felújításához a „restauráláskor az építkezés nem engedélyköteles, de kell hozzá a kulturális minisztériumnak a jóváhagyása. És az nekünk megvolt” – elevenítette fel az egyik „bokszmeccset” az elöljáró.
Egy másik alkalommal már „az aranyos” parlamenti irodáján keresztül érkezett a feljelentés. Úgy vélték, azt nem lehet restaurálásnak venni, ha valamit a negyvenes években levesznek, majd hetven évvel később visszatesznek – újjáépítés, visszaépítés az! A levelet elküldték a Kovászna Megyei Építkezési Felügyelőségnek is, de a feljelentő érvelését Mild Zoltán főfelügyelő nem tartotta elfogadhatónak, ezért visszautasította azt.
Legutóbb, tavaly Ionuț Neagu szenátor kabinetjén keresztül kötöttek beléjük. Azt írták, nincs minden úgy, ahogy a háromszékiek állítják, hiányzik a kultuszminisztériumi hozzájárulás. Kiderült, a szenátor úgy kérdezett rá a minisztériumnál, hogy „monumentul soldatului ungur din Reci” (a magyar katona rétyi szobra – szerk. megj.), ám annak dokumentációját hiába is keresték, mert olyan nincs, nem létezik. Mert Gabay László alkotásának hivatalos neve szerint a 24-es gyalogezred első világháborúban hősi halált halt tagjainak emlékét őrzi. „Így tessék keresni, mondtuk, s azóta csend van” – mondotta Dombora Lehel.
A községvezető tisztában van azzal, a csend ideiglenes, nem adták fel, továbbra is próbálkoznak majd, továbbra is lebontatnák, eltüntetnék a szobrot a föld felszínéről. Hiszen az arra emlékeztet: itt, ezen a tájon olyan magyarok élnek, akik szeretik szülőföldjüket s készek tenni is a védelmében.
