Baráti összejövetel, beszélgetés hangulatát idézte péntek délután a Székely Mikó Kollégium múzeumtermében Markó Attila nyolc és fél éves száműzetésének kálváriáját, a súlyos igazságtalanságtól az igazságig vezető útját ha nem is a teljesség igényével, de mindenképp mellbevágó részlegességgel az olvasó elé táró 101 hónap című könyvének bemutatója. Az egykori kisebbségi államtitkár, a központi visszaszolgáltatási bizottság tagja, majd parlamenti képviselő története ugyanis nem más – ahogy az a beszélgetés során többször elhangzott –, mint az erdélyi magyar sors lenyomata, elrabolt, kettétört sors(ok), egyéni és közösségi tanulság, a leírt korszak éles tükre, és nem utolsósorban a remény, az újrakezdés krónikája.
Nyolc és fél év visszaemlékezés, nyolc és fél évnyi elrabolt élet, néhol szűkszavú, néhol érzelmekkel teli jegyzetek, amelyeket újraolvasva összeszorul a gyomrunk – olvasható a könyv előszavában, amelyet távolról sem véletlenül Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, valamint Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere társaságában ismertetett a szerző. A két politikus volt ugyanis a kezdeményezője, majd másokkal (köztük Kelemen Hunor szövetségi elnökkel, Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettessel és az akkor a nemzetpolitikai államtitkárságon dolgozó Brendus Rékával) együtt a lebonyolítója Markó Attila és neje, Magdi Magyarországra történő – konspiratív szervezkedésekkel, izgalmakkal, illetve esetenként hajmeresztően veszélyes helyzetekkel telített – kimenekítésének. Miként a könyvbemutató kiválasztott helyszíne is szimbolikus volt, hiszen nagyjából 15 évvel ezelőtt a Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatási kálváriájával kezdődött és valahol máig tart az a folyamat, mely gátat vetett az erdélyi magyar egyházi, közösségi javak visszaszolgáltatásának, illetve magával hozta a közösség vezetőinek meghurcolását, változó sikerű ellehetetlenítési kísérletét.
Meggyőződésük volt – amint azt Markó Attila is végig fenntartotta –, hogy ártatlan azokban a nemtelen dolgokban, melyekkel vádolták, ezért védőövet próbáltak kialakítani számára, először 2012-ben a háromszéki parlamenti képviselői hely biztosításával, majd amikor elérkezett 2014-ben a fordulópont – a jogerős ítélet a Mikó-ügyben, valamint az újabb, az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) által indított eljárás –, akkor megszervezték a kimenekítést – idézte fel Tamás Sándor és Antal Árpád. Mindkettejük állítja: jól tették, hogy sikerült meggyőzni Markó Attilát arról, hogy „jobb egy 93 ezer négyzetkilométeres börtöncella, azaz Magyarország, a feleségeddel közösen, megélhetéssel és értelmes munkával, mint egy kilenc négyzetméteres, hat más, bűncselekményekért, társadalmi vétkekért elítélttel megosztott”.
A könyv egyik kulcsmondata, mely különböző helyzetekben sokszor elhangzott a nyolc év száműzetés alatt, „Attila, nyugodj meg, minden rendben lesz”, nem bizonyult üres frázisnak, nagy áldozattal, de sikerült elkerülni, hogy Markó Attilát a román hatóságok végső megoldásként akár erőszakkal hazahozzák. Az erdélyi magyar sors egyik lenyomata ez a könyv, mely bemutatja, hogy két különböző állam hogyan működik, megismerjük Romániát, a román mélyállam magyarellenes beidegződéseit, a folyamatot, mely a Mikóval kezdődött, és úgy tűnik, nem ért véget, elég megfigyelni, ami Soós Zoltánnal, Marosvásárhely polgármesterével történik. De bemutatja a 2010 utáni Magyarországot is, amelyre számíthattak a kivételes helyzet, a veszély ellenére, és amelynek kormánya mérhetetlen bizalommal viszonyult Markó Attiláékhoz, és a minden rendben lesz mondat nem bizonyult üres kijelentésnek. Ebből a szempontból a könyv a 2010 utáni nemzetpolitika tükre is. Szól ugyanakkor az erdélyi magyar közösségről, a nagyapáinkról, apáinkról, rólunk, és az utódainkról egyaránt, mert nem mindegy, hogy a félelem vagy a remény vezérli majd életünket – hangzott el.
A kilátástalanságtól a felszabadulásig
Néha nevetgélünk, néha elkomorodunk, és ilyen az egész történet is, amit e könyvben leírt, melynek társszerzőjeként feleségét, Magdit is fel kellett volna tüntetnie, hiszen ő volt az, aki az egészet hol hézagosabban, hol részletesebben naplószerűen rögzítette – osztotta meg Markó Attila, hozzátéve: nehogy bárki is azt higgye, kirándulással, nyaralással telt a nyolc és fél év. Felkeresték ugyan Magyarország híres látnivalóit, fontos helyeit, de ezek a kiruccanások is azt szolgálták, hogy felejtsenek, törjenek ki a nyomorúságból, szakadjanak el a rút valóságtól, próbáljanak saját maguk fölé kerekedni.
Az első három-négy év volt igazán intenzív, ez a könyvbe foglaltakból is kitűnik. Az ártatlanságába vetett hite, a család, a barátok támogatása, bátorítása, látogatásaik, együtt sírás, nevetés, öröm, segítettek feltöltődni, az első jogerős felmentésig igencsak hullámzóan teltek a napjaik. Az első három-négy év a kilátástalanság időszaka volt, azzal számoltak, hogy több tíz év is lehet, amíg hazakerülhetnek, majd az első felmentés után jött a remény korszaka, a bizonytalanság ugyan jelen volt, hogy meddig tart és mi történhet még, de ekkortól már inkább csak a várakozás volt nehéz.
A könyvet illetően többször felvetődött, hogy érdemes-e megírni, hiszen végső soron egy személyes történet. Ott volt viszont a rengeteg társadalmi háttér, a „szeku” működése Romániában 2012 és 2016 között, beleszövődésük az igazságszolgáltatásba, médiába, hadseregbe, közéletbe, a mindenütt-jelenlétük, ami sajnos „leszámolósdivá” vált, amit Markóék a saját bőrükön megtapasztaltak. Közéleti, politikai szereplőként a Mikótól kezdve a kommunista rendszer kártevését, rombolását próbálták visszafordítani, javítani, fontos időszak volt ez a magyarság történetében, ezt törte meg a mélyállam a DNA-n, a titkosszolgálatokon és az igazságszolgáltatáson keresztül. Nyolc és fél évet ugyanakkor nem lehet eltörölni, ha nem lett volna az egész kálvária, úgy érzi, itthon nagyon tevékeny és termékeny tagja lehetett volna a közösségnek.
A film nem ugyanott folytatódik
Noha jogilag minden rendben volt, hazaérkezve, a harmadik fészekrakásnak nekilátva tudatosítania kellett azt is, hogy nem csak kivágtak a filmből egy szakaszt, majd a két véget összeragasztották, és minden a régi... Kellemes meglepetések, csalódások egyaránt várták itthon, az emberek is másak lettek, és azt is tudomásul kellett vennie, hogy a politikacsinálás módja, technikái is megváltoztak. Eleinte úgy tűnt, a magyar ügyekben visszalépés történt, fájlalta is ezt, de mára már ezt a kérdést is higgadtabban szemléli – vallja Markó Attila.
Pozitívumként éli meg, hogy sikerült visszatalálni a jó értelemben vett ravaszsághoz, mely elengedhetetlen a politikában, illetve a szórvány-képviselőséget úgy tekinti, mint a legszebb feladat, amit kaphatott, hiszen egyrészt maga is szórványközösségből jön, ugyanakkor folyamatosan érzi, mit jelent ezeknek az embereknek, hogy valaki odafigyel rájuk. Az eltelt közel kilenc évet részben el tudta engedni, vidáman, viccelődve is képes már beszélni sok mindenről, és próbál úgy viszonyulni, hogy mit lehet tanulni, mire használhatja a keservesen megszerzett tudást, melynek lényege, hogy van kiút a legmélyebb gödörből is. Ez persze nem hozza vissza az elrabolt időt.
Ami a jelent illeti, Markó Attila elmondta: a politikai család, amelybe tartozik, igen jó közeg, ám fájdalmasan érinti a lesüllyedt parlamenti színvonal, az üvöltöző stadionstílus, a harminc-egynéhány százalékos AUR-hőzöngök csapata, ami tíz évvel ezelőtt még nem létezett. Az ő hátán már annyi fát vágtak, hogy az AUR-osok támadásai már csak vesszőcskék, és könnyen le lehet ezeket az embereket ültetni, mert nincs tartalom a szavaik mögött.
A nyolc és fél év okozta paranoia ugyanakkor nem múlt el, még mindig ott bujkál az érzés, hogy nem csinálsz semmit, mégis elvisznek, az állam bármit megtehet, ellehetetleníthetik a kényelmetlen embereket, ha valakiknek az érdeke azt kívánja – Soós Zoltán helyzete ismét ezt erősíti meg. Furcsa történéseket, trendeket most is lát, kettős érzése van, kiabálna, mert lenne mit, másrészt viszont megégette magát, ezért talán jobb, ha hallgat, próbál a csendesség szintjén maradni – fogalmazott Markó Attila. A román hatóságokkal szembeni jogos paranoiát szemléltetendő egy történet is előkerült: a felmentés, majd elfogatóparancs érvénytelenítése után (amiről őt nem értesítették hivatalosan) az első útjuk nem haza vezetett, hanem biztonságosabbnak vélték Ausztriában „tesztelni”, hogy tényleg szabadon járhatnak.
