1981. március 14-én születtem Sepsiszentgyörgyön, ott jártam iskolába, és ott is éltem negyvenegy éves koromig. Gyermekkoromban minden egyes vakációt az anyai nagyszüleimnél töltöttem Mikóújfaluban, amit nagyon, de nagyon szerettem. Nagyszüleim egyszerű nyugdíjas emberek voltak, nagyanyáim pedig háztartásbeli nők, akik a házi munkával és emellett állattartással foglalkoztak. 

Alig vártam, hogy jöjjön a vakáció, hogy mehessek végre falura.

Két kedvenc helyem volt, ahová legszívesebben jártam: az egyik a Harcsa, ami Málnásfürdő felett található, a másik a Jószág, ami a mikóújfalusi Patak utca végében, a gyümölcsös alatt fekszik, vagyis az egykori gyümölcsös alatt, mert ma már nem gondozza a fákat senki. A Harcsára mindig úgy mentünk, hogy üst, fakanál, lesütött hús, kolbász, pityóka, kenyér, egyszóval minden volt nálunk, vittük magunkkal, mert messze volt, és nem jöttünk onnan haza minden nap. Gyerekként úgy fogtam fel, mint egy kirándulást. Nem számított a hajnali korán kelés, az egész napos munka, mert este a kaliba előtti tűz ropogása, a lángcsóvák melege, ami pirította az arcunkat, és nem utolsósorban nagyapám ölelő karja kárpótolt mindenért. Sok szép emlék fűz ahhoz a helyhez, csak sajnos, amikor annak idején vették azt a földet, nem papírozták le, nem találtam róla semmilyen bizonyítékot. Pedig több mikóújfalusinak volt ott része, de most Málnásfaluhoz tartozik a terület.

A másik kedves, szép hely, a Jószág hála Istennek megvan. Egy mesebeli hely, főleg reggel, mikor a nap bújik elő a Gábor-hegy háta mögül, és a csendet csak a tücskök muzsikája és a patak csobogása töri meg. Máig szívesen járok oda, ha az időm engedi, mert a hely szépsége és az emlékek gyönyörűsége felér bármilyen új, okos technológiával, számítógéppel, laptoppal vagy akármi mással. A 90-es években még szántottuk, törökbúzát termeltünk benne, a másik felét pedig, az oldalt kaszáltuk.

Az igazi falusi élet, az állatok iránti szeretet akkor kezdődött számomra, miután eljött a rendszerváltás 1989-ben. Felszámolódott a kollektív gazdaság, és mindenki, aki igényelte, visszakapta a földeket, az állatokat. Mi egy pár ökröt kaptunk vissza, Vidám és Fickó nevűeket. Gyönyörű állatok voltak, valóságos óriások, és az erejük is ahhoz volt mérhető. 

Remélem, hogy amikor a gyermekeim is felnőnek, megértik, mit is jelentett nekem ezeknek a helyeknek a varázsa, el tudjam mesélni minden egyes megélt élményem, rá tudjam őket arra ébreszteni, hogy a természet, a friss levegő, a mezei virágok sokkal értékesebbek, mint egy pokemonos rajzfilm vagy egy ostoba számítógépes játék.

Tudom, hogy könnyebb a boltok polcairól levenni egy fényes almát vagy egy műanyag dobozból kivenni a málnát, de annak a fának vagy málnabokornak a gyümölcse, amit mi ültettünk el saját kezűleg, akkor is finomabb lesz, ha netán egy nyű van benne. Tisztelt szülőtársak: nem kell attól tartani, hogy vízhólyag nő a gyermek tenyerére, ha odatesszük, hogy ültessen el egy csemetét, mert a vízhólyag nem okoz károsodást, sem pedig lelki traumát. Gyerekkorban a munka olyan, mint a játék, és ha majd megnő az ember csemetéje, és az általa ültetett fa gyümölcsét eheti, az kárpótolni fogja a munka közben szerzett sérülésekért.
Az idő múlásával, majd ha a gyermekeink együtt ülnek be egy ilyen fa alá, lesz mit mesélni, és nem csak bambán ülni szótlanul, csendben, arra gondolva, hogy eltelt az élet és sajnos semmit sem tettünk.

Dobrica Róbert, „Csoszány”, Mikóújfalu