Nem igazán értettem, hogy miről beszél, mert nekem az a szó elindított valamiféle asszociációt a fejemben, de ez így zavaros volt. Mert bár gyermekfejjel, azért volt valami sejtelmem, hogy mit (kit) fed ez a kifejezés. Szemem előtt megjelent egy valószínűleg romlott lány, aki egy lámpa alatt álldogál az utcasarkon. A politikáról még sejtelmem sem volt, azt sem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák. De hogy miként jön ide az a szerencsétlen utcalány, azt végképp nem értettem. Majd évek múltán kezdtem kapiskálni, hogy miért, miről is zsummogott drága nagyapám. Hogy igaza volt-e? Azt már említettem, hogy nem értek a politikához, bár esküszöm, próbálom értegetni. Ahhoz viszont nem kell nagy ész, sem politikában való jártasság, hogy az ember naponta háborogjon azon, hogy mindenben is felüti a fejét. Hogy ki milyen „táborhoz” tartozik, és ott milyen vehemenciával veri a dobot (vagy a mellét), hát Istenem! Sokan vagyunk, leosztódunk – mondanám, ha nem lenne egyre drámaibb a helyzet.

Mindenkinek szíve joga oda állni, ahová gondolja. Azt gondolni, amit akar. Én nem vagyok sem dob-, sem mellveregetős fajta, a biztosítékot viszont gyakran kiveri nálam ez meg az. Nemrég a Bagossy Brothers Company csíksomlyói koncertje körül a Facebookon tört ki kisebb vihar. Százezer ember vonult ki őket hallgatni, látni. Aztán elindult velük is, körülöttük a lavina. Közéleti személyiségek egymásnak írogattak az együttest támadó vagy épp védő nyílt leveleket, azt boncolgatva, hogy a fent említett zenészek Fidesz-pártiak-e vagy sem. A kommentszekcióban a (sajnos) szokásos hangnem már meg sem lepett. Bár ezerszer megfogadtam, hogy nem olvasok bele ilyesmikbe, valami mégsem hagy nyugodni. Talán a kíváncsiság, hogy meddig lehet még alább menni? Hát lehet. Az el sem képzelhető, hogy az a rengeteg ember egyszerűen csak azért caplatott fel a hegyre, mert hallgatni, látni akarta a gyergyói fiúkat, akik kemény munkával, lépésről lépésre jutottak el oda, ahol most tartanak? Elképzelhetetlen, hogy aznap este nem az volt fontos, hogy ki hová „húz”?

Hogy én hová „ húzok”, az én dolgom. Hogy szeretem-e a Bagossy Brothers Company zenéjét vagy sem, hogy kedvemre való lett volna az a koncert, előadás vagy sem, az is az én dolgom. Jogom van szabadon gondolkodni és olyan zenét hallgatni, amely kedvemre való. Sőt, még ahhoz is jogom van, hogy ha nem akarom, ne kössem senkinek az orrára, hogy miként is állok mindezekkel. És, mint az elején említettem, kérdezni is jogom van. Tényleg a valahová való „letáborozás”, a politika rángatta fel a közeli város lakosságának három-négyszeresét, százezer embert arra a koncertre? Fiatalt, időset gyermekestül? Na, mert ha így van, ezen még a nagyapám is csodálkozna…

Fotó: Facebook / Bagossy Brothers Company