Széchy hatalmas felvidéki és dunántúli birtokokat mondhatott magáénak. Tekintélyét nemcsak ez alapozta meg, hanem az is, hogy mindvégig kitartott Bocskai mellett. A fejedelem szűkebb kíséretéhez tartozott, amikor Pesten, 1605. november 11-én Lalla Mehmed nagyvezír a szultán nevében koronát adott Bocskainak, és Magyarország királyának nevezte őt. Bocskai a koronát – állítólag − csak ajándékként fogadta el, levette a fejéről és Széchy György kezébe helyezte. Széchy fontos szerepet játszott az 1606. április 16-ra Kassára összehívott országgyűlésen, és Bocskai mellett volt betegsége alatt is.

A fejedelem december 17-én írta meg végrendeletét. Acsády Ignác történész A Széchyek Murányban című tanulmányában (Századok, 1885) erről így írt: „Bocskay elkészítette végrendeletét, melyben lelkére kötötte Széchynek, hogy minden szolgájával együtt szófogadó híve legyen Homonnay Bálintnak, kivel tudvalevőleg nagy tervei voltak s kit az erdélyi trónon utódjául jelölt ki; hogy továbbá a temetés színhelyére kísérje fejedelmi holttetemét s minden javainak őrizője legyen”.

Széchy sajátosan értelmezte a fejedelem végakaratát. A holttest Erdélybe kísérése nem okozott gondot neki, azt Homonnai Drugeth Bálinttal és más főurakkal együtt teljesítette (Homonnai egy idő után távozott a gyászkíséret éléről, s a vezetést Széchynek adta át). A fejedelmi javak őrzését azonban úgy oldotta meg, hogy a több társzekérnyi kincsen megosztozott a többi főúrral, gondosan ügyelve arra, hogy a legnagyobb rész saját magának jusson. Széchy a gyulafehérvári temetést követően támogatta Homonnait az erdélyi trón megszerzésére irányuló törekvésében, de ez a próbálkozás az 1607-es kolozsvári országgyűlésen kudarcba fulladt. A rendek nem hajtották végre Bocskai politikai végakaratát, és Homonnai helyett Rákóczi Zsigmondot választották fejedelemmé (őt a következő évben Báthori Gábor váltotta a trónon).
1608 novemberében Széchy György már Pozsonyban a királlyá koronázott II. (Habsburg) Mátyást ünneplő főurak között vitte Galícia zászlaját, s ekkor avatták aranysarkantyús vitézzé. Ugyancsak ez idő tájt vette feleségül Homonnai Drugeth Máriát, Györgynek, a későbbi erdélyi trónkövetelőnek, Zemplén és Ung vármegyék főispánjának, az Aranygyapjas Rend lovagjának, országbírónak stb. húgát.

Széchy jelleméről árulkodik egy különös eset, amely 1611 szeptemberében történt Rimaszécsnél. Acsády Ignác erről is beszámolt említett írásában. Eszerint két kereskedő eladásra szánt marhákat hajtott Tokajból a Felvidékre. Széchy emberei beszedték tőlük a vámot, majd elkoboztak nyolcvan marhát, mondván, hogy azok lopottak. Nem elég, hogy elvették a marhákat, de még az utánuk kifizetett vámot se adták vissza a kereskedőknek. Mindez csakis Széchy tudtával, sőt, utasítására történhetett.

A pórul járt kereskedők panaszt tettek a pozsonyi kamaránál, amely a tokaji harmincadosra bízta az ügy kivizsgálását. Fél év elteltével kiderült, hogy az elkobzott marhák még véletlenül sem lopottak. Széchy ekkor megmutatta, hogy a hitványságot is lehet fokozni. Szolgáit tette meg bűnbaknak, és felszólította Gömör vármegye joghatóságát a „vétkes” szolgák megbüntetésére.

Bethlen Gábor erdélyi fejedelemmé választása (1613) után Széchy politikai súlyát megnövelte a Homonnai és Bethlen közötti villongások lecsendesítésében játszott szerepe. 1618 nyarán az új király, II. Ferdinánd (1619. március 20-án, II. Mátyás halálának napján lépett trónra) koronázási ünnepségén Horvátország zászlaját vitte. A Habsburgok iránti hűsége azonban látszólagos volt, mert ekkor már titokban kapcsolatot tartott Bethlen Gáborral (Gömör vármegye főispáni tisztét korábban persze elfogadta II. Mátyástól, mivel a rangok és a birtokok gyarapítását mindennél fontosabbnak tartotta).

II. Ferdinándnak a protestánsokkal szembeni radikális intézkedései Csehországban és Magyarországon is feszültségeket keltettek. Kirobbant a harmincéves háború, amelynek egyik fontos itthoni epizódja volt Bethlen hadainak előrenyomulása Bécs felé. Az evangélikus vallású Széchy György ismét ráérezhetett, hogy ezúttal hol a helye, ő lett ugyanis szószólója a vallási sérelmek miatt zúgolódó magyaroknak. Nyíltan Bethlen Gábor mellé állt, s maga is fegyverrel támogatta a fejedelmet, bár ez a támogatás hamar fordult birtokszerző hadjáratba. A murányi vár és az uradalom az övé volt, de az erődítményt nem vehette birtokba az ott állomásozó német őrség miatt. Most elérkezett a jó alkalom, hogy kiverje onnan a németeket, amit meg is tett. Elfoglalta a várat, majd megszállta az esztergomi érsek birtokát, Rozsnyót. Ezután összehívta Gömör vármegye közgyűlését és nemesi fölkelést hirdetett.

Innen Kassa alá vonult, később megtámadta Jászót, az egri káptalan székhelyét. Emberei feldúlták a várost, megöltek néhány kanonokot, majd a sereg Besztercebányát vette célba, és nemsokára ezt a várost is elfoglalta. 1619. október 2-án Rhédey Ferenccel, Bethlen hadvezérével együtt (csellel) bevette Érsekújvárt, majd sorra aratta a babérokat. Elfoglalta Jeszenő, Szécsény, Dévény és Palánk várát, valamint Füleket. Bethlen seregével Széchy eljutott Pozsonyig, azután Thurzó Imre oldalán részt vett Sopron megszállásában. A fejedelem a cseh felkelőkkel együtt kétszer is megütközött a császári hadakkal és erősen szorongatta Bécset, amikor Széchy sógora, Homonnai Drugeth György országbíró Lengyelország felől nyolcezer fős sereggel Bethlen hátbatámadására készült. A fejedelem Rákóczi Györgyöt küldte Homonnai megállítására, azonban a Zemplén vármegyei Homonnánál lezajlott csatában Rákóczi vereséget szenvedett.

Bethlen közben elfoglalta Bécs elővárosát, Ebersdorfot, de amikor hírét vette a kudarcnak, csakhamar visszavonult. Nem sejtette, hogy néhány nappal később Abaffy Miklós tokaji kapitány a Sáros vármegyei Kisszebennél szétveri Homonnai csapatait. Bethlen megbízásából Széchy György is Homonnai ellen vonult, de hiába ment a lengyel határig, ellenséggel nem sikerült találkoznia. Letáborozott, majd elég hosszú ideg tárgyalgatott a lengyelekkel, amit Bethlen azért sem nézett jó szemmel, mert szüksége lett volna az eltávozott seregrészre. Tudta, hogy Széchy a rábízott csapatok zsoldját hűtlenül kezeli, és azt is tudta, hogy számára kedvező ajánlat esetén nem bízhat benne, de szüksége volt rá, ezért igyekezett a saját pártján tartani.

1620. június 21-én Homonnai Drugeth György, a Habsburgok fejedelemjelöltje, Bethlen Gábor régi ellensége meghalt Lengyelországban. A kortársak szerint mérgezés áldozata lett. Ez a haláleset nagyon kedvezett a sógornak, Széchy Györgynek, aki jogot formálhatott Homonnai hatalmas birtokaira. Ismerve Széchy gátlástalan birtokszerző hajlamait, nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy a mérgezés akár az ő megbízásából is történhetett. Homonnai javait mindenesetre gyorsan elfoglalta, és Bethlen Gábor hozzájárulásával megszerezte Zemplén városát, továbbá Terebes és Barkó várát a hozzájuk tartozó falvakkal együtt. És nem csak ezekkel a szerzeményekkel gazdagodott.

A murányi uradalmához közeli Lipcse vára és tartozékai szintén felkeltették érdeklődését, mivel július 31-én elhunyt a tulajdonos, Tribel Gáspár lovag. Széchy nem teketóriázott, sietve elfoglalta a várat, majd rávette a fejedelmet, hogy adományként megkaphassa a kiterjedt birtokokat. Ez egy hónapon belül megtörtént. Széchynek csupán a lovag két lányát kellett harmincezer forinttal kárpótolnia, ami a lipcsei javak értékéhez képest elenyésző összeg volt.

Bethlen nagylelkűsége érthetőbbé válik, ha tudjuk, hogy éppen ebben az időben (július 2-án) kötött hűségszerződést az őt támogató főurakkal. A szövetséglevelet a fejedelmen kívül Széchy György, Rákóczi György, Thurzó Imre és Illésházy Gáspár írta alá. Ebben rögzítették, hogy „Egyenlő akarattal országunk szabadságáért és ennek közönséges megmaradásáért s maradásunkért magunkat ez hittel összekötelezzük. (…) Ajándékot és semminemű adományt, mely egyesülésünket és országunk, szabadságunk oltalmazását megbántaná, el nem vesszük”. Hamar kiderült azonban, hogy mennyit ér a becsülete egy olyan embernek, aki (Oscar Wilde szavaival élve) mindennek ellen tud állni, csak a kísértésnek nem.

A Habsburgok elleni hadakozásban jelentős fordulatot hozott a csehek fehérhegyi veresége (1620. november 8.). Bethlen már nem számíthatott cseh szövetségeseire, és emiatt romlottak az esélyei a háború sikeres befejezésére. Ezt Széchy György az elsők között felismerte, különösen azután, hogy a császárpárti főemberek közül Esterházy Miklós és Forgách Zsigmond nádor megkörnyékezte. Széchy kétszer is felkereste a nádort, ami nagy feltűnést keltett, ezért a későbbiekben a nádor felesége lett a közvetítő. Széchy a neki küldött levélben átállása fejében azt kérte, hogy megtarthassa valamennyi megszerzett birtokát, köztük Lipcsét és Rozsnyót. Cserébe megígérte, hogy visszaszerzi a császárnak Füleket, Szécsényt és Gyarmatot, sőt, a Szent Koronát is elhozza Zólyomból.

Árulását alaposan előkészítette. Murány erős várába tette székhelyét, s értékeit is odaszállíttatta. II. Ferdinánd 1621 tavaszán értesítette Széchyt, hogy kegyelemben részesíti, és elfogadja a felajánlott hűséget. 

Nem ő volt az egyetlen nemes, aki ezt az utat választotta, de párját ritkította azzal, hogy tovább ámította Bethlent. A fejedelem küldöttje előtt szemrebbenés nélkül tagadta az árulást, sőt, felháborodott azon, hogy Bethlen bizalmatlan iránta. Mindezt olyan meggyőzően adta elő, hogy végül Bethlen kért elnézést tőle.

Egyik nap Széchy levelet küldött Zmeskal Jaroslavnak, a fejedelem emberének Besztercebányára, és ebben szidalmazta azokat, akik hitelt adnak az árulásáról szóló pletykáknak. Acsády szerint „Másnap serege megjelent Füleknél, hová minden gyanú nélkül bebocsátották. De alig hogy bejutottak emberei, a várat a király számára foglalták el. A vár közelében pedig elfogták a beteg, öreg Rhédey Ferencz erdélyi fővezért, ki eleinte nem bírta felfogni, mi történt. Mikor azután megértette, a beteg ember a méltatlanságon annyira fölháborodott, hogy csakhamar meghalt.” Bethlen Gábornak immár semmi kétsége sem lehetett arról, hogy Széchy ismét fordított a köpönyegén.

A pártütő ezután Zólyom elfoglalásával próbálkozott, de nem tudott megbirkózni a feladattal, pedig a királyi korona megszerzésére is ígéretet tett. Amikor ezt számon kérték rajta, egyszerűen letagadta, hogy korábban így nyilatkozott. Közben a fejedelem főembereinek, Rákóczi Györgynek és Péchy Simonnak levelet küldött, melyben mentegetni próbálta magát: „Rhédeynek szegénynek fölverésében sem hírem, sem tanácsom nem volt; nem is az én akaratomból történt az szerencsétlenség ő kimén, kit megértvén, minthogy nekem is szegény nem szintén idegenem volt, csak elhülék belé és nem is keveset búsultam rajta.”

Bethlen most már azzal fenyegette Széchyt, hogy sereggel támadja meg Murányt, mire a főúr felajánlotta, hogy Ungvár (szintén Homonnai-birtok) fejében ismét csatlakozik Bethlenhez. A nagyvonalú fejedelem ezt az arcátlanságot is elnézte neki, és odaígérte Ungvárt. Széchy ettől nem hatódott meg, mert ezzel egy időben csapatai megtámadták a Bethlenhez hű Breznóbányát. A fejedelem serege Érsekújvárnál július 10-én legyőzte Bouquoi generális hadait (ekkor a császári hadvezér is elesett), ami feltehetően arra sarkallta Széchy Györgyöt, hogy ismét Bethlen oldalára álljon. Bethlen július 21-én utasította a szepesi kamarát, hogy engedje át Széchynek a lefoglalt putnoki és enyickei birtokokat. Szinte ezzel egy időben II. Ferdinánd arról értesítette, hogy biztosítja számára Murányt és Lipcsét, de Rozsnyót, az érseki birtokot nem.

Széchy ez idő tájt Bethlen Gábort és gróf Thurn Mátyást, a fejedelem udvarában tartózkodó cseh hadvezért is el akarta fogni, és csak a véletlenen múlt, hogy nem estek a csapdájába. Bethlen erről semmit sem tudott, és még ősszel is szorgalmazta, hogy Széchy jelenjen meg nála ügyeinek tisztázása végett. A főúrnak azonban nem volt kedve tisztáznia magát, mert alighanem kétségei lehettek a végeredmény felől. Rendszeres pártütései egyre rosszabb hírbe hozták, ám emiatt nem zavartatta magát. Talán úgy vélte, hogy mindent jóvátehet azzal, ha murányi udvarában kiváló magyar és szlovák evangélikus lelkészekkel véteti körül feleségét és saját magát, illetve vándordiákokat és evangélikus gyülekezeteket támogat.

Bethlen Gábornak már túl sok volt az, amit le kellett nyelnie Széchytől. Biztos, hogy árulásait nem hagyta volna megtorlatlanul, de a császárral kötött nikolsburgi béke miatt nem tehetett semmit. Széchy elégedetten szemlélhette harácsoló hajlamának gyümölcseit, amelyek két év alatt az ország egyik leggazdagabb főurává tették. A békeszerződés értelmében Rozsnyót vissza kellett volna adnia az esztergomi érseknek, de e tekintetben nem engedelmeskedett se Ferdinándnak, se Bethlennek. Úgy érezte, hogy az óriási birtokokhoz valamilyen magas méltóság dukál, ezért az 1622-es soproni országgyűlésen rendkívül buzgón képviselte a király érdekeit. Nem titkolta, hogy a nádori címre pályázik. Ez azonban már Ferdinándnak is sok volt, be se vette a jelöltek közé.

A király nem akarta elidegeníteni magától, ezért 1622. május 26-án (mintegy kárpótlásként) kinevezte titkos tanácsosnak, majd az északkeleti országrész főkapitányának. Beiktatására egy évvel később került sor, ráadásul Forgách Miklós személyében alkapitányt is kineveztek mellé, aki elvégezte a főkapitányi teendőket. Mindez jól jelezte, hogy az udvar nem bízik benne.

Aki azt gondolná, hogy Széchy végre belátta viselkedésének tarthatatlanságát, az nagyon téved. Ismét közeledni kezdett Bethlen Gáborhoz, és a lefoglalt enyickei birtokát kérte tőle. A fejedelem némi kárpótlás ellenében visszaadta a birtokot, mivel újabb háborújához meg akarta nyerni Széchyt. Bethlen részéről a hadüzenet 1623 őszén megtörtént, és Széchy meglepve tapasztalta, hogy főkapitány létére nem kap a császártól se katonát, se információt. Az udvar tudott titkos kapcsolatairól, és egy cseppet sem bízott benne. Hiába bizonygatta, hogy fegyverrel szeretné jelezni Ferdinánd iránti hűségét, erre nem kapott lehetőséget. Sértődötten behúzódott Murány várába, és nemsokára leköszönt a főkapitányi posztról.

1624-ben, a bécsi béke megkötése (május 8.) után még több oka lett a sértődésre, ugyanis az udvar az elhunyt országbíró, Homonnai Drugeth György árván maradt fia számára visszakövetelte tőle a terebesi birtokot. Ezt Széchynek a békekötés rendelkezései alapján vissza kellett volna adnia, ő azonban úgy döntött, inkább megtartja magának. Ennek érdekében megint csak Bethlen pártfogását kereste. Az a nagyszerű ötlete támadt, hogy leányát, Máriát hozzáadja a fejedelem unokaöccséhez, ifjabb Bethlen Istvánhoz. Erről titokban megállapodott a fejedelemmel, de a terv végül kútba esett. Széchy közben tovább dédelgette a nádorság megszerzésének gondolatát, aminek az adott alapot, hogy a protestáns nemesség is őt támogatta. A bécsi udvar viszont mindent megtett ennek megakadályozására, így 1625-ben sem nyerte el ezt a főméltóságot.

Nyáron elutazott terebesi birtokára. Többen úgy vélték, hogy Bethlen Gáborral találkozott, s ez volt az utazás valódi célja. Ami biztosnak tekinthető: Széchy György augusztus 31-én a Terebestől nem messze fekvő Barkó­váralján egy csűrben éjszakázott, amikor éjjel 11 és 12 óra között orvul agyonlőtték. A gyilkosságról egymásnak ellentmondó híresztelések kaptak szárnyra. Egyesek szerint Széchyt saját szolgái, Léthy Miklós és Penthe Tamás ölték meg, de nem zárták ki azt sem, hogy több elkövető volt. A főúr testébe állítólag három lövedék fúródott.

Vajon ki volt a felbujtó? Leginkább ez a kérdés foglalkoztatta a kortársakat. Akadt, aki Bethlen Gábort gyanúsította, okként emlegetve rokonának és hű emberének, Rhédey Ferencnek halálát. Mások Homonnai Drugeth György megmérgezése miatti bosszúállást feltételeztek. Felvetődött az is, hogy az udvar így akarta megakadályozni Bethlen újabb hadjáratát, amelyhez Széchy is csatlakozott volna. Végül a szolgák személyes bosszújának a lehetőségét sem zárták ki.

A felbujtó azonban rejtve maradt, miként csaknem negyven évvel később gróf Zrínyi Miklós költő és hadvezér halálakor, amikor is valaki (nagy valószínűséggel) megkönnyítette a Zrínyire támadó vaddisznó dolgát. A politikai célokat mindenek fölé helyező Bethlen Gábornak nem állt érdekében Széchy likvidálása, hiszen (a kortársak szerint) épp a Habsburgok elleni közös fellépést tervezgették. A jól tájékozott bécsi udvarnak viszont nagyon is érdekében állt a veszélyes, ide-oda pártoló Széchy félreállítása, ami azután tényleg meggátolta Bethlen tervezett hadjáratát.

Szóba jöhetett volna a magánbosszú is, mivel Széchy György a szolgáival szemben rendkívül kegyetlen és durva tudott lenni. Ennek viszont ellentmond, hogy a tettesekkel szembeni eljárásnak semmi jele nincs. Ilyesmiről a kortársak sem tudtak, és a területileg illetékes Zemplén vármegye levéltára sem őrzött meg semmit. A jelenség hasonló a Zrínyi elleni merénylettel gyanúsított vadász esetéhez, akivel szemben szintén elmaradt a vizsgálat és a felelősségre vonás. Ez pedig csakis a hatalom legfőbb irányítóinak beavatkozásával történhetett.

Széchy György negy­vennyolc évesen távozott az árnyékvilágból. Nem sok ideje maradt arra, hogy békésen éldegéljen összeharácsolt javai között. Sőt, holtában sem talált nyugalmat. 1688-ban Murány német őrsége elhagyta a várat, de előtte néhány katona kifosztotta a várkápolna sírboltját. Erről Zsupos László írt 2009-ben, a Gömörország című folyóiratban (A murányi várkápolna sírboltjának kifosztása). Innen tudjuk, hogy 1688. augusztus 20-án Gömör vármegye két küldöttje (Buday István és Czékus Mihály) érkezett a várba az ügy kivizsgálására. A sírboltban látottakról így számoltak be a Szepesi Kamarának: „láttunk négy, rézből való koporsókat, melyek egyike volt Széchy Györgyé, második Széchy Györgynéé, harmadik az őnagyságuk fiáé, negyedik Palatinus Wesselényi Ferenc uramé őnagyságáé. Amely koporsókat láttunk, rút istentelenül, hallatlanképpen elvagdalták, föltörték, melyekben azon urak testük fekszenek, a testeknek a porát és csontjait is kikaparták, kiváltképpen az asszonyét őnagyságáét, hihető, valami klenódiumokat kerestek a testnek pora között. Mink ott egyebet nem láttunk, hanem a testnek porát és csontját a felvert koporsókban, hanem amint az emberek mondták, hogy ami szépségek volt körülöttük, azt mind elvitték volna. Ez meglévén, onnan kijövén fogtunk az inkvizícióhoz, amely inkvizícióból kitetszik kicsodák vitték volna el…”

Spurger János, Murányalja vámosa hallotta a Tiszolcon elszállásolt részeg murányi katonák beszélgetését arról, hogy ki mit lopott a feldúlt sírokból. Delai Sándor murányi parancsnok két muskétását Késmárkon lefülelték és bebörtönözték, mert megpróbálták eladni a sírokból elrabolt ékszereket. A bűnügyet tehát felgöngyölítették, és a sírrablók feltehetően megkapták méltó büntetésüket. Ez azonban már csak apró adalék az egykor oly hatalmas úr, Széchy György nem mindennapi történetéhez.

Bánó Attila

(Részlet a szerző Újabb 33 meghökkentő eset a magyar történelemből című, a budapesti Athenaeum Kiadónál 2013-ban megjelent könyvből)