Csíksomlyón születtünk 1937. június 16-án. Ikertestvéremmel, Imrével mindig úgy éreztük, egy adománya az életnek, hogy ott nőhettünk fel. 18 éves korunkra kialakult egy olyan életszemlélet, amelyen nem volt okunk változtatni később sem. Imre fivérem a népünk iránti hűség jegyében küzdötte végig 2015. szeptember 29-én lezárult életét.
Azt a két kilométeres utat, mely a csíkszeredai gimnáziumot Somlyóval összeköti ma (de a kommunizmus alatt is), Székútjának nevezik, tudniilik a vármegyésítésig (1876) Csíksomlyó volt Csíkszék központja. Hogy mi mindent sugárzott ki Somlyó az évszázadok alatt s a mi gyermekkorunkban (nem csak vallási vonatkozásban), itt most nem téma. De ez indulásunkat meghatározta.
1954-ben érettségiztünk a csíkszeredai gimnáziumban, ahova télvíz idején asztalos csinálta síléceken csúsztunk be a Székútján. Utána a bukaresti műegyetem hallgatói lettünk, ’59-ben kellett volna államvizsgáznunk, de mivel édesapánkat az ’56-os „események mentén” 25 év kényszermunkára ítélték, minket ötödévről kizártak.
Még az érettségi bizonyítványunkat sem adták ki. Így hét elemi iskolai végzettséggel vettek fel a vajdahunyadi hengerművekhez ócskavasat hordani. Egy idő után mérnöki munkát kaptam, hiszen az új hengerművek automatizált villamos meghajtásokkal működtek. Az általános politikai amnesztia után visszavettek az egyetemre (1964). Annak elvégzése után még öt évet dolgoztam Vajdahunyadon, majd 1970-ben Sepsiszentgyörgyre jöttem.
Akkor itt „sem jó barátja, sem ismerőse nem voltam senkinek”. 1968 után, a hetvenes évek elején egy cseppet enyhült a „nyomás”, s Kovászna megye akkori vezetősége igyekezett immáron „kiforrott” mérnököket hozni a megyébe (lásd pl. tervezőintézet, építkezési vállalat stb.). Egy ún. „könnyűipari kombinát” is alakult (négy vállalat), s annak műszaki főmérnöki állását ajánlották fel.
A kombinát megszűnése után az anyavállalatnál, azaz a sepsiszentgyörgyi textilgyárban maradtam, nyugdíjazásomig. Életemben tehát összesen két munkahelyem volt. Vajdahunyadon – ahova a keserű sors dobott – végül is komoly szakmát tanultam, hisz ott már a hatvanas években egy kis épületet betöltő számítógép vezérelte az egyik hengerművet. Ebből az a tanulság, hogy a legképtelenebb helyzetből is van kiút, csak ki kell tartani! A ma fiataljai is kerülnek, kerülhetnek nehéz helyzetbe, de megfutamodni nem szabad és nem is kell!
A második munkahelyemről – az akkori textilgyárról – csak tisztelettel tudok szólni. Voltaképpen e gyáron, illetve az ott dolgozó embereken keresztül ismertem meg, hogy egy munkaközösség mennyi értéket tud hordozni magában.
Nem volt olyan mestersége az akkori időknek, amely ott ne lett volna fellelhető, a textilipar, valamint a karbantartás minden ágában egészen kiváló szakmunkások, mesterek voltak. Ez a vállalat nemzedékeken át sok ezer családnak biztosította a kenyeret, egykoron „rangot” jelentett ott dolgozni, s a szülők igyekeztek fiatalon behozni utódaikat a gyárba, hogy ők majd nyomdokaikba léphessenek. Külön megérné egy fejezetet írni arról, hogy a „termelésen” kívül még mi mindenre jutott idő, erő: futball, kézilabda, sízés, fúvószenekar, tánccsoport, ének, könnyűzene, sakk, mulatozások a Dózsa Klubban stb. És mindez – kutya nehéz időkben – csak azért, mert nagyon sokan – kezdve a vezetőséggel – ahogy kellett, úgy viszonyultak a dolgokhoz. Az más kérdés, hogy akkortájt az ember mindig tojáshéjon járt, s például már 1977-ben megvádoltak azzal, hogy magyarkodom.
Nemrég egy előadáson azt állították, hogy a város értékét annak kulturális élete szabja meg. Kétségtelen, hogy ebben sok igazság van. Sepsiszentgyörgy ilyen vonatkozásban mindig sokat nyújtott. S én jelen is voltam sok ilyenszerű eseményen. Úgyannyira, hogy amikor egy kiállítás megnyitójáról hiányoztam, ezt „számonkérték” egy újságcikkben. A nyolcvanas évekre – a színházon kívül – már csak a templom, a zene, a Vox Humana, a többi kórus s a táncház maradt. Tisztesség adassék mindazoknak, akik – így vagy úgy – tartották akkor is bennünk a lelket! Azokban az években alakult ki városunk zeneszerető közönsége is – a hetvenes években alig volt hallgatóság, a minapi koncerten tele volt a terem.
A fordulat előtt csak bátor kiállás vezetett (nagy ritkán) egy-egy eredményhez. Ilyen volt például a Csíki utcai templom, amelynek születéséről egy egész könyvet lehetne írni. Vallástól függetlenül sokan besegítettek – textilgyári dolgozók is –, körültekintéssel, mondhatnám, titokban, úgy, hogy nem lett baj belőle! Széles összefogással és pénz nélkül született meg a sífelvonó a Pacén. Huszonöt éven át rendeztük meg a gyár síversenyét, mindig ott, ahol erre alkalmas hó volt. A családok gyerekekkel együtt is jöttek, s a versenyt terített asztal, dalolás, mulatozás követte.
Ezekről a dolgokról csupán azért írok, hogy valamiképpen jelezzem, milyen volt e városban, illetve a gyárban a közösségi szellem.
1989. december 24-én délután a színház nagytermében került sor az akkor alakuló RMDSZ egyik megbeszélésére. Ezalatt értesítés jött Bukarestből, kérték, hogy másnap kapják meg írásban, „mit kíván a magyar nemzet” (az én megfogalmazásom). Három jogász mellett – hogy ne legyen „egysíkú” – engem is megbíztak, hogy írjuk le „követeléseinket”. Karácsony estéjén ezt szültük meg (azóta is mindegyre írjuk kéréseinket, kevés sikerrel), reggelig haza sem tudtunk menni a lövöldözések miatt. De tele voltunk reménnyel, bizakodással!
Nemzedékünkből sajnos már többen elmentek. A még élő, ma már idős, 70 év feletti szentgyörgyiek egy része ma sem adta fel, tesz (ha tud) valamit a közért, az ifjúságért. A mi jelenleg 11 tagú baráti társaságunk 5 tagja Pro Urbe díjas: ez is jelzi elkötelezettségüket. Hetente elbeszéljük a város, közösségünk dolgait, s még most is kipattan egy-egy szikra, amit tett követ. (Például vetélkedő diákoknak a székelység történelméből.) A kulturális életen túl egy város értékét sok minden szabja meg. A mi városunk, utcáink évről évre szépülnek. Az emberért s főleg az ifjúságért létesítmények születnek. Úgymond szabadon élünk, utazhatunk, de amikor egy-egy volt munkatársam megkérdez: erre vártunk, ennek örültünk ’89-ben? – szótlan maradok.
Tudniilik nem a szövőnő vagy esztergályos, hanem az értelmiség kellett volna, kellene hogy másként intézze dolgainkat. A legnagyobb baj az, hogy fogyunk, s ennek fő oka a rendesen megfizetett munkahelyek hiánya. A kilátástalanság sok írót, költőt is megfutamított, hogy aztán ott kint egymás után szülessenek meg műveik az otthontalanságról.
Én – nehéz évek után – itt, Szentgyörgyön otthonra találtam, megszerettem e várost, a benne lakókat. Az ifjakat arra kérem, hogy keressék meg azon szálakat, melyek idekötik, s akkor révbe is jutnak! Minden ifjú érvényesülésének előfeltétele a tanulás, illetve a szakma alapos elsajátítása. Ez a fordulat előtt is így volt, ma, e versengő világban ez hatványozottan igaz.
Mi, idősek sajnos már képtelenek vagyunk „érdemben” változtatni a dolgokon, de – ki-ki a maga lehetősége szerint – jeleztük, hogy „még itt vagyunk”. Mi, az ikrek például szülőházunkat Csíksomlyón (épült 1875-ben), miután visszaszolgáltatták, a Csibész Alapítványnak adományoztuk. Az adományozóokmány szerint a „négy történelmi egyház” ifjainak egy központja működik ott 36 szálláshellyel: előadások, koncertek, találkozók sora követi ott egymást, kertjében sátoroznak esetenként a fiatalok, illetve gyülekeznek a huszárok.
Fodor Pál
Sepsiszentgyörgy, 2016. febr. 6.
Megjelent Péter Sándor Fiatalok, még itt vagyunk! című beszélgetőkönyvében – Proserved Cathedra Kiadó, 2017.
Fodor Pál 2025. július 15-én hunyt el, Csíksomlyón helyezték örök nyugalomra.
