Demeter J. Ildikó
Ej, de jó volt a Ceaușescu-korszakban! De még jobb volt előtte, Gheorghiu-Dej idején! – fakadt ki egy idős hozzátartozónk néhány évvel ezelőtt. Hüledezve hallgattuk, hiszen sem ő, sem családja nem volt a kommunista rendszer haszonélvezője, épp ellenkezőleg: földjeiket elkobozták, a kényszerűségből városba költözött egyszerű emberek nélkülözésekkel teli sorsát élték egy ablaktalan konyhájú lakásban.
Hogy miből főztek az akkori „takarékos” (kevés fényt adó) villanykörte mellett, felidézni is keserves. A nyolcvanas években már csak jegyre lehetett alapélelmiszereket vásárolni, de a háborús szűkmarkúsággal megszabott adagokat (egy kilogramm hús és egy vaj járt havonta egy személynek, a befőzéshez, ünnepi süteményhez való cukrot, miegyebet hónapokig gyűjtötték az asszonyok) csak az tudta kivenni, aki hajnalban vagy akár éjjel kettőkor beállt az üzlet előtti sorba, ahol listákat írtak az érkezési sorrendről, mert a később jövőknek nem mindig jutott a készletből. Sorban kellett állni a zakuszkának való zöldségért is, a kávé és a déligyümölcs beszerzéséhez pedig külön képességekre volt szükség. A bőr lábbelik úgy ritkultak, ahogy az áramszünetek szaporodtak, a fűtés minimális volt (kabátban és sapkában teltek a telek a munkában, iskolában és otthon is), meleg víz napi néhány órában jött, mint a tévéműsor, amelynek egyre nagyobb részét foglalta el a diktátor házaspár és a „sokoldalúan fejlett szocialista társadalom” dicsőítése.
A propaganda dübörgött, de minden más döcögött: az ipar, a mezőgazdaság, az egészségügyi ellátás folyamatosan hanyatlott, ma sem tudni, hány nő halt meg az abortusztilalom miatt, a vallásszabadság inkább papíron létezett (nem nézték jó szemmel azokat, akik más lelki-szellemi táplálékot kínáltak, illetve fogyasztottak), a május elsejei és augusztus 23-ai szabadnapokon skandálva kellett felvonulni a piros vászonnal bevont, sarlós-kalapácsos zászlókkal és Ceaușescu-portrékkal díszített tribünök előtt, és még az óvodásokat is politikai szervezetbe léptették (a haza sólymai néven). A havi benzinadag 30 literre rúgott, szakmai előrelépéshez, de még egy mosógép vásárlásához is a párt jóváhagyása kellett, bírálni nem lehetett, még azért is bezárhatták az embert, ha a hiányosságokat szóvá tette. És bizony a falaknak is fülük volt.
Románia a kommunista tömb legsötétebb országának számított akkoriban – az előbb felsoroltak csak egy kis ízelítőt nyújtanak belőle, de könyvtárnyi anyag van a másként gondolkodók elnyomásáról, megkínzásáról, megsemmisítéséről, a nemzetiségek sérelmeiről –, és mégis, 35 évvel a rendszer bukása után a lakosság kétharmada – köztük sok fiatal – jó vezetőnek tartja az 1989 decemberében saját népére lövető Nicolae Ceaușescut.
Döbbenetes.
A kommunizmus áldozatainak emlékműve az egykori máramarosszigeti börtönben kialakított múzeumban. Fotó: memorialsighet.ro
