– Alig nőtt ki a gyermekkorból, amikor tizenhét éves korában megírta és megrajzolta az első mesekönyvét, mely 1956-ban meg is jelent. Az ember azt hinné, az ötvenes évek Magyarországán nem adták ki az annyira zsenge szerzők műveit. Önnek mégis hogyan sikerült?
– Nem is ment egyszerűen, elég komoly próbatételek elé állítottak. Először is meg akartak győződni, hogy valóban én rajzoltam-e ezt a könyvecskét. Behívtak a kiadóba és rajzoltattak. Amikor látták, hogy tényleg ezek az én rajzaim, akkor következő lépésként a könyvet elküldték egy gyermekpszichológushoz. Annyira meglepő volt akkoriban ez a fajta mesélés – egy kép, egy mondat –, hogy ők nem voltak biztosak benne, az jó lesz-e a gyerekeknek. A gyermekpszichológus véleménye az volt, hogy kitűnő, kiadni! De még mindig nem merték kiadni, mert gondolták, hátha csak egyszer sikerült ennek a kislánynak, másodjára úgyse fog sikerülni, akkor meg minek? Írattak velem még egy mesekönyvet, lássák, képes vagyok-e másikat is csinálni. Elkészítettem, és azt adták ki elsőnek próbaképp, hogy mit szólnak hozzá a gyerekek. És a gyerekek igent mondtak, és így születhetett meg végül 1958-ban a Boribon, a játék mackó.

– Az első A Bem téri gyerekek volt, nemde?
– Igen, azt adták ki próbaképpen!

– Megvallom, kerestem ezt az elsőt, de csak antikvárként lehet megkapni, és úgy is ritka. Miért nem jelent meg többször?
– Azt azért nem nagyon reklámozom. Mert nagyon jópofa kis történet, de igazából kis tanmese, és attól mindig távol tartom magam. Elég direkt szól az unatkozásról, és igazából szerintem nem annyira jó. Úgyhogy én nem tartom számon a fő műveim között. Sokan megőrjítenek, hogy el akarják olvasni, így egyszer fel fogom tenni a netre, olvassák el, és akkor rájönnek, hogy miért nem szoktam menedzselni ezt a könyvecskémet.

– Az első könyvecske után egyetemre felvételizett, karácsonyfadíszeket festett, bábszínészi oklevelet szerzett. Hát nem volt egyértelmű, hogy írnia és rajzolnia kell?
– Nem, nem bizony. Olyan sokféle érdeklődésem volt, hogy nem tudtam magam sem eldönteni, hogy mit is akarok. Szerelmem volt a színház és a bábjáték, ez a kettő. De ezekhez nem volt igazán képzés, bábfőiskola nem volt Magyarországon. Szóval, nem tudtam, mit csináljak, és így tévelyegtem jobbra-balra. Egész odáig, amíg a Laci és az oroszlán, a harmadik könyvem, A csúnya kislány sikere rá nem ébresztett, hogy miért legyek én közepes bábszínész, amikor gyerekkönyvszerzőként a legjobbak között van a helyem.

– A jobbnál jobb történetek – Boribon, a játék mackó, Laci és az oroszlán, az Annipanni- és a Kippkopp-sorozat – csak a hatvanas évek elejétől kezdtek megszületni. Mi jelentett inspirációt?
– Az jelentett inspirációt, ami a felnőtt férfi íróknál is: hogy születik egy gyerekük. Nekem két kisfiam született, és azzal szembesültem, hogy vagy szöveges mesék vannak a piacon, vagy képeskönyvek. De olyan, amit én csináltam, meg amit én akartam a gyerekeimnek mesélni, hogy kép és szöveg váltakozzék, az akkoriban nem volt. Ma már ezt nem is lehet megérteni, hogy miért nem volt, mert most özönnel akad ilyen könyv. Ezért kezdtem csinálni például a Boribon-, az Annipanni- meg a Kippkopp-sorozatot.

– Történetei hamarosan külföldre is eljutottak. A szerb és román fordításokat értem, hiszen szomszédos, jelentős magyar közösséggel rendelkező országok, ráadásul egy politikai oldalon álltak, így figyelnek egymásra, de a japánoknak miként tűnt fel olyan hamar, hogy Magyarországon létezik egy, a gyerekek lelkéhez annyira közel férkőző Marék Veronika?
– Ennek mi is utánajártunk. Sok-sok évig kerestük ennek az okát, és egy öreg kiadói róka elmesélte, hogy kint volt a frankfurti könyvvásáron 1964-ben, és feltűnt neki egy gyerekkönyv, amelynek fekete volt a borítója, és meghökkent, mi ez, gyerekkönyv? Aztán továbbsétált, de megállt, és visszafordult, mert úgy érezte, hogy ez a könyv egy rejtély, ezt meg kéne nézni közelebbről. Megvette, hazavitte… És hát ott olyan szerencsém volt, hogy egy remek ember fordította le japánra. Nagyon sokat számít, Japánban különösen, hogy milyen a fordítás. Mert ha jó, az nyitott kaput jelent a japán gyerekek szívéhez. Szerencsém volt, a Boribon-sorozatot az a Hani Kyôko fordította, aki a tokiói Kodály Intézetnek volt az igazgatója, az Annipanit pedig egy Tokunaga Jaszumoto nevű úr, aki a tokiói finnugor tanszéknek volt a professzora, több nyelvet tudott, magyarul remekül beszélt, és mindjárt az első megjelenés bombasiker lett. Azóta minden évben utánanyomják. Egészen elképesztő! Eleinte csak kis példányszámok voltak, aztán nőtt, nőtt, nőtt, és hát most olyan 700–800 ezer példánynál tart. 

– Nálunk is megjelent, emlékszem, nekem is volt.
– Számomra is nagy boldogság volt. Imádtam, hogy a hatvanas években itt, Romániában románul és magyarul megjelent például a Laci és az oroszlán és A csúnya kislány. Puha fedelük volt a könyvecskéknek, de nagy öröm volt, hogy az itteni gyermekek is találkozhattak vele.

– A rajzok egyszerűek, bájosak kifejezőek és érthetőek: mintha gyermek készítette volna. Hogyan, miként születtek meg a legendás figurák?
– Az egész életemre vonatkozik, hogy bennem valami megőrződött a gyerekkoromból, és az vezérel, az vezérli a mesét és a rajzot. Ennek nem tudom hivatalos vagy tudományos okát megmondani. Magamban így rendeztem el, hogy kapom a gyerekkoromból az inspirációt.

– Miért szeretik ma is ezeket a több évtizedes történeteket a gyerekek?
– Ezt magam sem tudom teljességgel megmagyarázni. A kilencvenes évek környékén vagy tizenöt évre abbahagytam a könyvkészítést. Az volt a véleményem, hogy a gyerekirodalom olyan, mint a virág, amely el tud hervadni. Ma divatos, de aztán eltűnik a süllyesztőben. Erre nagyon jó példa volt nekem például Pósa Lajos, aki a XIX. században igazi királynak számított, imádták, szerették, kiadták, a gyerekirodalomban ő volt a legjobb, és a mi generációnknak már semmit nem jelentett. Gondoltam, hogy én is belekerülök a papírkosárba, jönnek az újak. Igen ám, de a nagy szünet után kiadták az egyik Kippkopp-mesét, és olyan elképesztő sikere lett, hogy úgy döntöttünk, folytatjuk, mert még nem múlt el a divatja. Hát csináljuk, és a Kippkoppot, a Boribont meg a régi könyveimet újra kiadtuk, és nagyon meglepő volt a sikerük. Ma sem értem, hogy miért maradt meg ezeknek a népszerűsége.

– Olvassa a ma gyermek­irodalmát?
– Bár nem folyamatosan, mert nagyon sok munkám van, de igen, időnként azért néha-néha belenézek. 

– És kiket szeret a ma szerzői közül?
– Akad néhány nagyon édes új és fiatal szerző, de nekem a kedvencem Berg Judit. Csodálatosan dolgozik kicsikéknek, nagyoknak, még nagyobbaknak, és mindenkivel megtalálja a közös hangot. Ő írja a Rumini-, a Maszat-sorozatot, és millió mondanivalója van. Szerintem őt is gyerekkorból vezérli valami biztos útmutató, hogy miként kell csinálni.

– Említette, hogy ma is sok a dolga. Mit és mennyit tetszik dolgozni?
– Hát kerülöm a munkát, de ha mégis muszáj, akkor nekiugrom. Azt szoktam mondani, olyan vagyok, mint egy nagy kövér repülőgép, amelyiknek sok kifutópálya kell, sokat kell mennie, hogy fölemelkedjen. De ha végigfutotta ezt a lapos részt és fölemelkedik, akkor már megy és csinálja a dolgát. Tehát el kell jutnom odáig, hogy legyőzzek mindenféle lustaságot, félelmet, és ha beindultam, akkor meg már csinálom.

– És egy utolsó kérdés: ugye, nem megy ki a mese a divatból?
– Nem, nem, nem! Amíg fiatalok vannak, fiatal szülők, hozzák az új meséket, kitalálják, és a gyerekek nem lehetnek meg mese nélkül, mert a mese készíti fel őket a világ kihívásaira, úgyhogy sokat kell nekik mesélni.