Talán azt kellene írnom, hogy az oktatás csődje következik el, ám ez nem lenne igaz, mert a csődből, csődközeli állapotból még talpra lehet állni, ám ami mostanában zajlik nálunk a közoktatással, az egyszerűen halál.
Ami az ország megmentésének leple alatt az iskolákkal, elsősorban a pedagógusokkal történik, nem csupán félelmetes, de tragikus végkimenetelű. Persze, ha egyébért nem is, de szemkiszúrásból lesznek tanintézetek, lesznek megfélemlített, a holnaptól reszkető pedagógusok, s lehet, éppen ez a cél: a leginkább kézben tartott, a legkiszolgáltatottabb értelmiségi tábor az oktatóké, nevelőké, azé a középosztálynak csúfolt tömegé, amelyet bármikor térdre lehet kényszeríteni, meg lehet zsarolni, meg lehet alázni. Több évtizedes pedagógusi múlttal a hátam mögött kijelenthetem, ennyire zavaros, megrendítő nyári vakáció még nem köszöntött ránk. Nyugodtan használhatom a többes szám első személyt, mert ami az iskola környékén tapasztalható, az mindannyiunkat érzékenyen érint. Még akkor is, ha netán a gyerekek s az unokák is túl vannak már az iskolába járás örömein-gondjain.
Soha nem volt hiánymentes a tanév kezdete, de ritkán bátortalanított el a bizonytalanság, a félelemről nem is beszélve. Ám mostanában megfordult az arány: sokkal többen vannak olyanok, akik kételkedve fogadnak minden újítási szándékot, úgynevezett reformintézkedést, mert nem látnak benne biztos támpontokat a feljebb lépéshez. Visszaemlékszem, milyen bizakodással vártuk mindig az újat, a friss pedagógusokat nem kiábrándultan fogadtuk, hanem önbizalommal telt lelkesedéssel. Ennek így kellene most is történnie. Ám ma ki és kit okítson? Az, akinek nem biztos, hogy lesz katedrája az ősszel? Azt okítsuk, aki kezében a diplomával egyből az utcára kerülhet? Engem történetesen az a cinizmus, rosszhiszeműség bosszant, ahogyan kettőbe választják a pedagógusi társadalmat. A szerencsésebbek – legalábbis pillanatnyilag – a címzetes, azaz végleges katedrával rendelkezők, akiket elmozdítani helyükről nem lehet, valamint a végleges kinevezéssel nem rendelkezők, akiket óraadóknak tekintenek, amolyan kiegészítő seregként működő, a diplomát feleslegesen lobogtató szerencsétleneknek, akiknek fenyegetően emlegetik a heti negyven órát s persze a szerencsésebbekénél kevesebb órabért.
A sajtóban jogosan megfogalmazott kifogások talán eljutnak a vájt fülekhez. Ám azt a felemelő hangulatot visszacsalogatni, amely velejárója szokott lenni az évzárónak, a nyári vakációnak, az új tanév kezdetének, egyelőre felejtsük el.
Valahányszor az iskolai életről írtam, beszéltem, mindig tollam hegyére kívánkozott a biztató szó, az elmúlt tanévek gyümölcseiből táplálkozó remény, legtöbbször az elégedettség is. Ezt most nem tehetem!
Péter Sándor
