Szeretné egészen bizonyosan tudni, ő-e a Messiás, akit a próféták ígértek, s akit abban a nehéz időben annyira várt Isten választott népe. Mert ha ő az, akkor boldogan vállalja a vértanúságot is, hiszen elvégezte küldetését. De ha mégsem... Akkor lehet, hogy van még valami feladata. Elküldi hát hozzá két tanítványát, hogy kérdezzék meg világosan: „Te vagy-e az Eljövendő vagy mást várjunk?” (Mt 11,3)

Sokak égető kérdése volt ez akkor. Mert a próféciák világosan szóltak Isten Felkentjéről, aki isteni hatalommal jön majd népét megsegíteni. Sokan vissza is éltek az emberek várakozásával, és kikiáltották magukat messiásnak. Különleges tanokat hirdettek, kisebb-nagyobb lázadást szítottak a megszálló római hatalom ellen, amely aztán sorra eltüntette őket. 

És egyszer minden feltűnés nélkül egy fiatalember Názáretben, ahol felneveltetett, bement szokása szerint egy szombati napon a falusi zsinagógába és felállt olvasni. Az Ézsaiás 61. elejét olvasta: „Az Úr Lelke van énrajtam, mert felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak és a vakoknak szemük megnyílását, hogy szabadon bocsássak megkínzottakat és hirdessem az Úr kedves esztendejét” (Lk 4,18–19).

Ismerték jól, mindenki várta a folytatást vagy magyarázatot. A felolvasást azonban nem folytatta, hanem ennyit mondott: „Ma teljesedett be az írás a ti hallásotokra.” Micsoda?! Ő lenne az Isten Felkentje? Hiszen ismerjük a szüleit és testvéreit is. Ki vele, aki ilyen nagyra tartja magát. 

Előítéleteink, a kételkedés és a tagadás mindig akadályozták Krisztus felismerését. A Jézus személye körüli bizonytalanság később is megmaradt. Mert valóban meggyógyított betegeket, hatalmasan hirdette az Isten szeretetéről szóló evangéliumot, sok jót és csodát is tett – de megszegte a törvényt, mert szombaton is gyógyított, nem lázadt és nem lázított a rómaiak ellen, megbocsátásra és az ellenség szeretésére tanított… Milyen Messiás az ilyen? Nem így képzelték el az Isten Felkentjét. Persze lehet, hogy mégis ő az. Mert külsőre ugyan olyan, mint bármely más ember, de ami belőle árad, az egészen különleges és egyedülálló (Mt 7,29).

Sohasem volt könnyű megérteni, miért kell folytatni az egy Istenről szóló hitvallást így: hiszek Jézus Krisztusban. Hiszen sohasem volt könnyű felismerni Jézusban a Krisztust. Mindig Isten csodája az, ha valaki eljut erre a bizonyosságra: Jézus a Krisztus, hiszek Jézus Krisztusban. Mert ezzel erről tesz vallást: felismertem a Názáreti tanítóban az Isten Küldöttjét és elismerem őt Uramnak és Istenemnek. Ez a zsidóknak akkor botrány volt (hogyan merészeli egy ember Istenné tenni magát!), a pogányoknak pedig bolondság (hogyan alacsonyítaná le magát egy isten annyira, hogy erőtlenségében akár keresztre is lehet szögezni, mint egy tehetetlen gonosztevőt?). S botrány és bolondság ma is sokaknak (1Kor 1,22–24).

Azoknak azonban, akik felismerik és hiszik ezt a tényt, ma is életük megoldását és erőforrását jelenti. Mert ez a vallomás: hiszek Jézus Krisztusban, arról szól, hogy Isten utánam jött, hogy hazavigyen újra magához. Őutána vágyakoztam, Ő hiányzik az életemből, ez a hiány az, amit semmivel nem tudok pótolni, mert nélküle boldogtalan és nyugtalan maradnék mindörökre. De ő könyörült rajtam, Jézusért elrendezi múltamat, elengedi adósságomat, újra a szemébe nézhetek, és új életet kezdhetek – tisztán és szabadon, minden teher és félelem nélkül. Magamtól soha nem tudtam volna hozzá felkapaszkodni, ő emelt fel magához. Ellenségéből gyermekévé tett. Nem követel semmit, nem szab feltételeket, nem veri fejemhez elrontott életemet – ajándékot kínál, életet kínál, önmagát kínálja. Megtanít élni, igazán emberként, krisztusi emberként. „Hiszek Jézus Krisztusban” ezt jelenti: Jézus személyében így hajolt közel hozzám Isten.

(Cseri Kálmán Tudom, kinek hittem című könyve alapján)