Indultak Futásfalváról és Nagybaconból

Az első családtalálkozót 2014-ben szervezték az egyik fő családi fészekben, Futásfalván (a család ezen ága 1650. március 24-én nyert nemességet II. Rákóczi Györgytől), a következőt pedig Nagybaconban (az erdővidékiek 1670-ben Apafi Mihálytól kapták nemesi oklevelüket), aztán három olyan város – Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda és Kézdivásárhely – következett, ahol jelentősebb számban élnek a nevüket különböző módon író, de mindenképp rokon Bardoczok. A hagyományt azóta is annyira éltetik, hogy még a koronavírus-járvány sem tudta azt megszakítani. Most, gyerekekkel együtt, mintegy százhetvenen vettek részt, köztük többen Németországból vagy Magyarországról jöttek el.

A legnagyobb népszerűségnek éppen az a családta­lálkozó örvendett, amelyet első alkalommal Nagybaconban tartottak: akkor kilenc országból négyszázan mondtak igent a szervezők meghívására. Arra is volt példa, hogy Ausztráliából és Új-Zélandról érkezett vendég.

A családi találkozó megszervezése „ragályosnak” bizonyult – tudtuk meg Bardocz István fő szervezőtől –: az Egyesült Államokban és Kanadában élő Bardoczok sosem jutottak el a székelyföldi eseményre, de a tengerentúlon ők is megülik az ünnepet, és általában harmincan-negyvenen veszik a fáradságot, s utaznak esetenként több száz kilométert, csak hogy ismerkedjenek véreikkel.

Hálaadás és családfa-kiegészítés

Az esemény kora reggel regisztrációval vette kezdetét. Nem egyszerű folyamat az! Tisztázni kell, ki kicsoda, azaz a család melyik ágából, kinek a leszármazottja és miként írja nevét. Fontos tudni, hiszen úgy jó, ha pontosan kerülnek az adatok az emléklapokra.

A központból a két történelmi zászló felvezetésével vonultak a református templomba, ahol Börzsönyi Erzsébet pesterzsébeti református lelkipásztor – maga is nagybaconi Bardocz-leszármazott – hirdetett igét, majd elénekelték a négy éve született családi himnuszt. A templom kapuja előtt közös fénykép készült, a Kós Károly tervezete református kultúrháznál a család településhez kötődését jelképező kopjafánál emlékeztek az elődökre, néhányan szavaltak, végezetül elénekelték a székely és magyar himnuszt, s egyházi áldás hangzott el.

A faluközponti vendéglőben a jelenlévőket a kézdivásárhelyi születésű, Sepsiszentgyörgyön élő Bardocz István köszöntötte. Rövid beszédében örömét fejezte ki, hogy a hagyomány nem szakadt meg, ismét sokan tartották fontosnak, hogy a család hívó szavára válaszoljanak, időt szakítsanak a közös ünneplésre. A fő szervező úgy fogalmazott: Isten – haza – család az a hármas erő, amely népet és nemzetségeket képes századokon át megtartani és éltetni.

A vendéglő nem csak az eszem-iszom helyszíne volt: az egyik asztalon elhelyezett, tizenhat méter hosszú családfát lehetett tanulmányozni és kiegészíteni. Sajnos, „felfelé” kevés új adat kerül bele, mert az idők folyamán rengeteg dokumentum elveszett, ezért általában csak öt-hat nemzedékre lehet egészen biztosan tudni, ki kivel rokon. A találkozók alkalmával tesznek eleget szomorú kötelezettségüknek, s jegyzik be az elmúlt évben elhunytakat is. A jó hír az, hogy keresztből kevesebb van, új névből pedig több, azaz – ahogy a fő szervező fogalmazott –: „jó nagy a fatörzs, ko­ronája virággal van tele”.

Született kíváncsiságból és elhatározásból

Beke Ernővel, a kézdivásárhelyi Gyűjtemények Házának tulajdonosával – édesanyja futásfalvi Bardócz – a családi találkozó létrejöttét idéztük fel. 

Mint mondotta, vele is az történt, mint a legtöbb emberrel bizonyos kor után: elkezdte érdekelni, kik voltak az ősei, honnan jöttek, milyen vidékről származtak. Hogy nagyapja sírja Futásfalván hol van, tudta jól – na, de a rokonságé? „Ott lengtem a temetőben, nem találtam jóformán semmi bizonyosat. Végül hol kötöttem ki? A kocsmában! Ott elmondtam, ki vagyok, mi vagyok, mit szeretnék, mire azt mondták, hogy tetszik tudni, van nekünk egy Katika nénink (Balázsné Bardócz Katalin – szerk. megj.), tessék megkeresni, és ő aztán biztos segít. Na hát én meg is kerestem. Elmentem hozzá, neki is elmondtam, hogy miért vagyok Futásfalván. A maga rendjén ő szépen megválaszolta kérdéseimet, s az is kiderült, mi valójában rokonok vagyunk. Egy adott pillanatban elmondta, hogy van neki egy nagyon régi vágya a szíve csücskében, éspedig az, hogy szeretne egy Bar­dócz-találkozót összehozni. De nem mer nekifogni, mert a falu ki fogja nevetni, biztos kigúnyolja. Én mondtam, szó se róla, biztos nem nevetik ki, ilyen már van több is, és én segítek. Valóban segít? – kérdezett vissza örömmel. Hazamentem, összeírtam mindazon teendőket, amit egy ilyen találkozót igényelhet, és olyan két hét múlva jelentkeztem nála. Ő hitte is, meg nem is, amiket mondtam, de aztán nekikezdtünk” –  ecsetelte Beke Ernő.

A Gyűjtemények Házának mindenese kiváltképp örvend annak, hogy az elmúlt évek során a találkozó annyi mindent hozzátett a családtörténethez és a rokoni szálak felvételéhez. Állítja, minden találkozónak volt hozománya. Bodó Csabának köszönhetően elkészült a futásfalvi és nagybaconi címerek faragott változata, megszületett a Bardocz-himnusz (a szöveget zömében Beke Ernő, zenéjét és részben szöveget a Szászváron élő, Barótról elszármazott Bardocz István írta), elkészült a tanulmányozható és bővíthető családfa, és minden találkozó helyszínén kopjafát avattak. Talán még annál is fontosabb volt, hogy az elsőnél azt találták ki, tombolát szerveznek, hogy annak nyereségéből a gyerekeket ingyen vendégül láthassák. Azt remélték, ha nekik a kis ételadagokat bérmentve biztosítani tudják, a szülők és nagyszülők talán nagyobb számban viszik el őket a találkozóra. Mert nagyon fontos lenne, hogy a távoli rokonok gyermekei minél hamarabb megismernék egymást és szoros kapcsolat alakulna ki köztük – elvégre ők jelentik a család jövőjét.