Az igencsak széles palettát felölelő két témakört meghívottként Kalmár Ferenc, Magyarország szomszédságpolitikájának fejlesztéséért felelős miniszteri különmegbízottja, Benkő Erika, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat elnöke, Varga Andrea jogtörténész, illetve moderátorként Brassai Hunor, az Erdélyi Magyar Szövetség alelnöke igyekezett minél több szempontból elemezni.

Védeni, ami még megmaradt

Mind Kalmár Ferenc, mind Benkő Erika úgy értékelte: a kisebbségi jogok nemzetközi, azon belül is európai érvényesítése terén nem túl kedvező a helyzet. Kalmár Ferenc szerint jelenleg ott tartunk,  hogy amit az 1990-es években felépítettek, azt most próbálják lebontani, és azért kell harcolni, hogy legalább az akkor elértek megmaradjanak. 

A miniszteri különmegbízott moderátori kérdésre felidézte az előzményeket, egészen odáig, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozás feltételeként Magyarországnak az 1990-es években alapszerződéseket kellett kötnie a szomszédos államokkal, megállapodásokat, melyekben az illető államok területén élő magyar kisebbség problémáit is rendezniük kellett. Ezek meg is születtek, és egyebek mellett azt is előírták, hogy államközi kisebbségügyi vegyes bizottságokat kell létrehozni, melyek minden évben legalább egy alkalommal üléseznek és a kisebbségekkel kapcsolatosan felmerülő kérdéseket megtárgyalják. Ezen bizottságokban sok minden terítékre került, ám Kalmár Ferenc szerint sokatmondó a jelenlegi helyzetet illetően, hogy a testületek közül a magyar–román, illetve a magyar–ukrán esetében plenáris ülésre legutóbb 2011-ben került sor.

A különmegbízott továbbá felidézte az utat, mely az általa összeállított, A nemzeti kisebbségek helyzete és jogai Európában című jelentés elfogadásához vezetett az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése által, és amely a kollektív jogok kérdését is taglalta.

Ami a jelen helyzetet illeti, Kalmár Ferenc úgy vélte: a kisebbségek jogaival foglalkozni kell, még akkor is, ha falra hányt borsónak tűnik, asztalon kell tartani a témát. Amikor az új világrend kialakítása a végső fázisába kerül, ha ez a téma nem lesz az asztalon, el is felejthetjük ötven évre, és ha fél évszázad múltán újra terítékre kerülne, lehet, már nem is lesz, kiért harcolni – fogalmazott.

Kalmár Ferenchez csatlakozva Benkő Erika is úgy vélte: a kisebbségi, nyelvi jogok kérdését a nemzetközi porondon is folyton napirenden kell tartani, tematizálni a kisebbségi kérdéseket, a közösség ügyeit. Az Európa Tanács (ET) erre egy igen alkalmas testület, ahol az összes kisebbségeket érintő témát fel lehet vetni. Még ha nem is érünk el azonnal látványos eredményeket, fontos, hogy megmutassuk, képesek vagyunk tematizálni a közösségünk ügyeit nemzetközi szinten – tette hozzá Benkő Erika. A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat e célból minden évben angol nyelvű jelentést készít, mely az erdélyi magyarság politikai helyzetéről, jogainak helyzetéről szól, és tételesen összesíti a magyar közösséget ért diszkriminatív eseteket. Benkő Erika szerint a nemzeti kisebbségek ügyét ketté kell választani, létezik egy nemzetközi komponens, illetve egy nemzeti (országon belüli), és a kettő között hatalmas a szakadék, erre is rá kell mutatni minden adandó alkalommal.

Kalmár Ferenc úgy vélte, a nemzeti kisebbségek jogainak érvényesítéséhez az Európai Uniónak kellene meghoznia egy, a tagállamokra kötelező érvényű keretszabályozást, amelyhez mindenkinek igazodnia kellene, de az EU nem akar ezzel foglalkozni, amit a Minority SafePack európai polgári kezdeményezés félresöprésével is nyilvánvalóvá tett. Az EU ezt a kérdéskört az Európa Tanács közgyűlésére  „hárította”, ám ez a testület csak a soft law (nem kötelező érvényű) kategóriában tud eljárni. Van két alapdokumentum, az Európai Kisebbségvédelmi Keretegyezmény, illetve az Európai Kisebbségi és Regionális Nyelvek Chartája, s azoknak az országoknak, amelyek ezeket aláírták és ratifikálták, be kell tartaniuk a vállalt szabályozásokat, de sok esetben ez nem történik meg. Példa Szlovákia, ahol a Beneš-dekrétumokat már rég vissza kellett volna vonni, mert etnikai feszültségeket keltenek, de ma is alkalmazzák azokat, az ET ajánlásai ellenére.

Nyelvi jogok: szürke zóna, elégtelen keretek

A nemzeti kisebbségek kulturális és nyelvi jogainak nemzeti dimenziója tekintetében a román törvényi keret valóságos szürke zóna, hiszen míg a román alkotmány szerint Románia nemzetállam, és a kollektív jogokat egész egyszerűen nem ismeri el, a nyelvi jogok terén paradoxon áll elő, ugyanis ezeket valamilyen szinten mégiscsak elismerik. A közigazgatási kódex bizonyos keretek között biztosítja a nyelvhasználati jogot a kisebbségek számára, az más kérdés, hogy ez a gyakorlatban hogyan valósul meg – részletezte Benkő Erika.

A jogvédelmi szolgálat vezetője szerint ahhoz, hogy a nyelvi jogokat érvényesíteni lehessen, szükség van egy kollektív keretre, és nem szabad elfelejteni, hogy a nemzetközi dimenzióban a kollektív jogok lehetőségként jelennek meg. Románia mindig elmondja magáról, hogy mintaállam, mivel a kisebbségek számára mily sokat biztosít, de egész más kérdés az, hogy a gyakorlatban ezek hogyan valósulnak meg. Itt jön be a jogszolgálat szerepe, ők felügyelik azt, hogy a nyelvi jogokat hogyan lehet a gyakorlatban érvényesíteni.

Benkő Erika felhívta a figyelmet arra, hogy a törvény csak lehetőségként és nem kötelezettségként írja elő a közigazgatási intézményeknek, hogy a kisebbség nyelvén kommunikáljanak a hozzájuk fordulókkal, viszont abban az esetben, ha valaki magyarul fordul hozzájuk, a román nyelv mellett magyarul is válaszolniuk kell. A jog érvényesítése, betartása sokáig több akadályba is ütközött, plusz teher volt az önkormányzatoknak, nem volt megfelelően képzett szakember, akihez magyarul lehetett fordulni különböző ügyekkel, ám az elvi lehetőség létezett. Az általa vezetett jogvédelmi szolgálatnál folyamatosan arra biztattak mindenkit, hogy forduljanak a hivatalokhoz magyar nyelven, ha már létezik elvi lehetőség, „mert az olyan jog, amit nem gyakorlunk, olyan, mintha nem is létezne”. Benkő Erika szerint szakítani kell azzal a felfogással, hogy félretesszük a nyelvhasználati jogot csak azért, mert románul gyorsabban megoldhatnánk az ügyeket. Ha nem gyakoroljuk, elsikkad, kiüresedik, lényegtelenné válik ez a jog.

Benkő Erika továbbá arra is felhívta a figyelmet, hogy a román állam ezt a pluszmunkát nem fizette és jelenleg sem fizeti ki a hivatalnokoknak – ez, illetve a magyar szaknyelvet ismerők kis száma is akadályt jelent. Szerinte a mesterséges intelligencia (MI) áttörést hozhat a nyelvi jogok érvényesítése terén, hiszen megkönnyítené a különböző okiratok, hivatalos válaszok magyar nyelve való lefordítását is, ami eddig gondot jelentetett. Benkő Erika úgy látja: a nemzetközi kontextus nem kedvez a kisebbségi, köztük a nyelvi jogok érvényesítésének, nem jelentenek prioritást, sőt, egyre inkább a szőnyeg alá söprik azokat, a technológiai fejlődés, a mesterséges intelligencia előretörése viszont egy jó lehetőség lehet az áttörésre a nyelvi jogok érvényesítésében. Több európai nemzeti kisebbség (baszkok, katalánok, skótok) már sikeresen a saját nyelvi jogai érvényesítésének szolgálatába állította az MI-t a közigazgatás terén. A román állam eddig sem tett eleget a nyelvhasználattal kapcsolatos gyakorlati kötelezettségeinek, és ezután sem fog, ráadásul a parlament közel negyven százaléka szélsőséges alakulatokból áll. Ezért a magyar közösség érdeke megtalálni a lehetőségeket, eszközöket, melyek ráállítanak arra az útra, amivel meg lehet akadályozni a nyelv romlását, és felélesztik az emberekben az ösztönt, hogy éljenek a jogaikkal – fogalmazott Benkő Erika.

Kalmár Ferenc szerint egy nyelv akkor éri el azt a státuszát, hogy ne romoljon tovább és használatban maradjon, ha hivatalos nyelvvé válik. A kisebbségben élő magyar közösségek esetében senki sem szorgalmazza a magyar nyelv országos szintű hivatalossá tételét, mint ahogy azt Finnország tette a svéd kisebbség esetében, de jogos elvárás regionális hivatalos nyelvként elismerni a magyart azokon a területeken, ahol a magyarság többségben van. Példaként Szlovéniát hozta fel, ahol nemcsak regionális, hanem önkormányzati szinten is hivatalos nyelvként ismertek el kisebbségi nyelveket, a lendvai polgármesteri irodában például hivatalos nyelvnek minősül a magyar is.

Benkő Erika ellenpéldaként hozott fel egy, a jogvédő szolgálathoz mostanság került esetet: egy 99 százalékban magyar település kórházában dolgozó román orvos nem hajlandó magyarul megszólalni. Mentalitás kérdése is, miként viszonyul valaki a nemzeti kisebbségekhez, az ország civilizációs szintjét is meg lehet abból ítélni, hogyan bánik ezekkel a közösségekkel. Azok az emberek szerves részét képezik annak a régiónak, országnak, és ugyanolyan tisztelet illeti meg őket, mint a többségi nemzet tagjait – fogalmazott.

A Székely Mikó Kollégium visszaállamosításának elrettentő példája több rendben is előkerült a beszélgetés során. Albert Levente felvétele

Restitúció: visszarendeződés, államosítás

Noha külső szemlélő számára úgy tűnhet, hogy a kelet-közép-európai volt szocialista országok közül Romániában született a legkedvezőbb törvény az elkobzott egykori arisztokrata, egyházi ingatlanok visszaszolgáltatására – amit mint kritika gyakran megkap a román barátaitól, amikor a restitúciós problémákról esik szó –, a valóság, a gyakorlat távolról sem ennyire rózsás – derült ki a Varga Andrea által elmondottakból.

Mára már egyértelmű, hogy Románia ahelyett, hogy a természetbeni visszaszolgáltatást választja, inkább döntött volna úgy, mint például Magyarország, ahol egy részét visszaszolgáltatták, amit pedig nem, azért kártérítést (akár életjáradék formájában) fizetett az állam az egykori tulajdonosoknak, leszármazottaknak. A jogtörténész több konkrét példán keresztül ismertette, hogy micsoda vesszőfutást, Canossa-járást jelent egyes ingatlanok visszaszolgáltatása, milyen harcot kell megvívni a különböző közigazgatási intézményekkel és az igazságszolgáltatással, milyen eszközökkel igyekeznek meghiúsítani azt, hogy vissza kelljen adni. Visszatérő eszköz a jogszabályok „sajátos” értelmezése, legyen szó az 1921-es agrártörvényről vagy az államosítás (1948–1953) során születettekről, illetve a jelenlegi törvényekről.

Varga Andrea szerint a román állam, illetve annak intézményei, amikor olyan ingatlanról van szó, ahol ki kell pipálni a visszaszolgáltatás megakadályozását (a gyulafehérvári Batthyaneum), vagy vissza kell fordítani a már lezárult folyamatot (a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium, vagy a legfrissebb: a nagyváradi premontrei rend vezetője, Fejes Anzelm Rudolf kilakoltatásának ügye), akkor nagyon határozottak, minden követ megmozgatnak. Ha az érdek, a helyzet úgy kívánja éppen, nagyon szigorúan betartják a nekik kedvező törvényt, máskor felülírnak jogszabályokat, egyebek mellett annak érdekében, hogy megváltoztassák a visszaszolgáltatás tárgyát képező ingatlan besorolását (egyházi, szakrális vagyon helyett közösségi, ipari helyett mezőgazdasági), vagy az igénylő jogosultságát ássák alá.

Egy másik „csel”, hogy évekig járatják az embereket a bíróságokon különböző kifogásokkal – így a telekkönyvi bejegyzések szándékos félre- és átértelmezésével –, húzzák az időt, de alkotmánybírósági döntések felülbírásával is találkozott már. Mindezek azt szolgálják, hogy visszadobhatóak legyenek az igénylések, visszafordíthatóak a folyamatok. „Sajnos, ha a bíróságokhoz fordulunk, ott is azt kell tapasztalnunk, hogy a törvények önálló életre kelnek, a bírák úgy értelmezik azokat, ahogyan gondolják, az eljárások is csak opcionálisak sokuk számára” – fogalmazott Varga Andrea. Meglátása szerint az egész visszaszolgáltatási kérdés egyre inkább úgy néz ki, hogy az utórezgés több, mint a földrengés, és még mindig nem látni a végét.

A jogtörténész szerint visszaleng az inga, visszaállamosításnak vagyunk a tanúi. Sajnos azt látni, hogy bár szép és jó, hogy az egykori tulajdonosok (magánszemélyek, egyházak, közbirtokosságok) visszakapták az egykoron elkobzott jogos birtokaikat, minden jel arra utal, hogy ez nem tart örökké. Románia az EU-hoz való csatlakozás előtt imázsépítéssel volt elfoglalva, a visszaszolgáltatási bizottságokat és a bíróságokat is utasították, hogy minél több elkobzott javat adjanak vissza, ám miután sikerült csatlakozni az Unióhoz, megfordult a folyamat. Varga Andrea szerint az érintettek közül senki se üljön biztonságban, a román állam ugyan tudja, hogy nem nyúlhat mindenhez egyből hozzá, ezért a Trianon utáni időszak (1919–1940) módszerét alkalmazzák, aminek egy kulcsfigurája Onisifor Ghibu kolozsvári tanár volt. A két világháború között azt a módszert alkalmazták, hogy addig kutattak, kerestek, értelmeztek, míg sikerült megmásítani a tulajdonjogot, névhelyesbítésekkel a telekkönyvekben a román államnak juttatni szakrális, egyházi vagyont, bebizonyítani, hogy nem az egyházak, hanem a magyar állam volt a tulajdonos, és ezáltal megszerezni. Most is hasonló történik, úgymond „végigjárták” az egyházakat, embereket, akiknek nagy értékű ingatlanokat szolgáltattak vissza, és a cél: találni valamilyen okot a visszaállamosításra. És mindig találnak valamit, hiszen soha nem az volt a cél, hogy végleg visszaadják, csak kipipálni a nemzetközi, európai közvélemény, intézmények irányába, majd amikor már erre nincs szükség, Romániát már nem figyelik, akkor visszafordítani – részletezte Varga Andrea. Meglátása szerint azokkal kezdik, akik zavarják őket, akik nem állnak be a sorba, akiket nem lehet megvenni, a fekete bárányokra szállnak rá először. 

Ha nincs külső kényszer 

A jogtörténészhez csatlakozva Kalmár Ferenc rámutatott, hogy a restitúciós kérdés mindig kiemelt téma az államközi kisebbségi vegyes bizottsági üléseken, ám minden alkalommal, amikor feltesznek valamilyen kérdést, a válasz általában ugyanaz: sajnos bírósági szakaszban van, a bíróság teljesen független, a politika nem tud beleszólni, az ítélőszék majd dönt vagy már döntött, a végeredmény nem az igazi, de el kell fogadni. 

Kalmár Ferenc szerint, ha a politikum úgy látja, hogy egy törvény működése, alkalmazása nem úgy történik, ahogy az eredeti szándék volt, akkor vissza kell rendelni és módosítani, változtatni, de egyik esetben sem ez történt, ráhagyják a bíróságokra, amelyeknek nyilván megvannak a maguk utasításai, úgy viszonyulnak, ahogy elvárják tőlük. Megállapítása szerint nemhogy előrehaladnánk a restitúciós kérdésekben, de visszalépések sorozatát tapasztalni. A Székely Mikó Kollégium esete iskolapéldája ennek, de az Markó Attila kálváriája is. Nagyon veszélyes folyamat indult el pár éve, a restitúció visszajátszása, visszaforgatása zajlik, és egyes esetekben, mint a közbirtokossági vagyonnál, ez már közösségek megélhetéséről szól.

Benkő Erika ennek kapcsán rámutatott, a közbirtokossági vagyon visszaállamosítása csak egy szelet. A román állam hozzáállása a nemzeti közösségekhez, jogaikhoz hullámzó volt, az 1990-es években, majd a bizonyos szervezetekhez (EU, NATO) való csatlakozást megelőzően gesztusokat tettek, később pedig visszatáncoltak. Romániában az igazságszolgáltatás egy politikai eszköz, mely végrehajtja azokat a nemzetépítő feladatokat, amelyeket a politika kioszt neki. Ez a restitúciós folyamatoknak is a magyarázata: most, hogy biztonságban vannak az EU-ban, nekiláthatnak, hogy amiket kénytelenek voltak visszaadni, most az igazságszolgáltatás eszközeivel megváltoztassák. Ez történik a közbirtokosságok esetében, az ozsdolai erdő csak az első volt a háromszékiek közül, hatalmas csapás volt a helyi közösség számára. Kiválasztanak egy célterepet, ahol alkalmazzák a módszert, majd ha működik, akkor több helyen is elindítják a visszaállamosítást, hógolyóeffektust idéznek elő a bíróságokon keresztül. Erre lehet számítani az elkövetkezőkben. Nincs egy olyan kényszerítő erő, amely miatt azt éreznék, hogy gesztusokat kellene tenni a magyarság irányában – szögezte le Benkő Erika.