Ferdinánd erdélyi uralma rövid pünkösdi királyság volt: öt évig sem tartott. A szultán nem ismerte el az Izabellával kötött szerződést, az adót nem fogadta el Ferdinándtól Erdélyért s követelte az ország visszaadását János király fiának. Erdélyben is a közvélemény hangosan követelte a bujdosók visszahozatalát s 1556-ban a szászsebesi és a kolozsvári országgyűlés tényleg elhatározta és végre is hajtotta Izabella és fia visszahozását és a fejedelmi székbe visszaültetését.

Izabella okulva a múltakon, erélyesen kezdett uralkodni. A székelyek iránt, kik Martinuzzit előbb vele szemben is oly hathatósan támogatták s kik közül többen a hűségesküt vonakodtak letenni, bizalmatlan volt s megfékezésükre törekedett. Tudván azt, hogy legerősebb fegyverük abban áll, hogy jószágaikat még hűtlenség esetén sem veszthetik el, ez ellen irányította első támadását. Az 1557. febr. 6. gyulafehérvári országgyűlésen végzést hozatott, hogy hűtlenség esetén a székelyek is fő- és jószágvesztésre ítélhetők, miként a nemesek. Az is a székelyek ellen irányult, hogy az adókivetésnél kimondották, hogy amiben két nemzet megegyezik, az a harmadikra is kötelező. Ezen az alapon a székelyekre 5000 forint adót vetettek ki. A főszékelyek és lófők személyes hadfelkelését is elrendelték. Az 1558. országgyűlésen pedig az egyenlő teherviselés elvét mondták ki a székelyekre, mind az adózás, mind a katonáskodás terén.

Mindez a régi székely szabadsággal ellenkező súlyos közteherviselés méltán keserítette el a közszékelyeket. Azért az 1559. június 12-i országgyűlés alkalmából folyamodást nyújtottak be a királynéhoz és királyfihoz, előadván sérelmeiket s kérvén régi szabadságaik megerősítését.

Az uralkodók jóakarattal fogadták a székelyek kérelmét és „űket régi szabadságokban, amennyire lehetséges az üdőnek mivoltáért (ti. kívánalmai szerint) eltökéllették megtartani”. Biztosították adómentességét a főszékelyeknek és azoknak a lófőivadékoknak, „kiknek az ő elejik Mátyás király és egyéb királyok ideibe jámborul és serényül vitézkedtek és véreket ontották”. Ezek megmaradnak régi szabadságokban és megmustráltatnak. A köznép azonban adófizetésre köteleztetett.

János Zsigmond alatt

Izabella halála után 1559-ben fia, a 20 éves János Zsigmond lett az egyeduralkodó, terhes örökséget vévén át a forrongó Erdélyben és a hozzátartozó Tiszántúli részekben. Birodalmában sok volt az elégedetlen elem. Főként a székelyek zúgolódtak, miként a megbolygatott méhkas. Adófizetés alá vonva, sok sanyargatásnak kitéve a primorok részéről, nem találva orvoslást panaszaikra az uralkodóknál, sőt örökségük lefoglalhatóságát is törvénybe iktatva látván hűtlenség esetén, elégedetlenkedtek s csak az alkalomra vártak, hogy fellázadjanak.

Az alkalom 1562-ben elérkezettnek látszott. Moldvában a krétai görög származású kalandor, Heraklides Jakab (Ioan Iacob Heraclid, akit Despot Vodă néven ismernek – szerk. megj.) nyerte el a vajdaságot, főként Zay Ferenc kassai kapitány pártfogása és a Székely Antal vezérlete alatt álló székely zsoldos hadak támogatása mellett. Ez Ferdinánddal szövetkezett Erdélynek az ő számára visszafoglalására. Más oldalról Balassa Menyhért, a „hittel kereskedés” nagymestere, a Tiszántúl szintén Ferdinándhoz pártolt s Hadad mellett megverte a János Zsigmond hadait (1562. március 4.). Ugyanakkor két oldalról felbujtogatták az elégedetlen erdélyi főurakat és székelyeket s forradalmat készítettek elő, melynek célja János Zsigmond megbuktatása és Erdélynek Ferdinánd uralma alá hajtása leendett. A székelyek a felkelésre hajlandók voltak, mert attól régi szabadságaik visszavívását remélték. „Mert a király sok rendbéli szabadságokat vette vala el az ő gyakorta való feltámadásokért”. Legelőbb is nemzetgyűlésre sereglettek össze Székelyudvarhelyen április elején s ott megesküdtek, hogy szabadságukat megvédelmezik. Nagy tömeg gyűlt össze, melyet némelyek (kétségtelen nagyítással) 40 sőt 60 ezer főre tesznek. Vezérükké választották az udvarhelyszéki Pálfalváról való Nagy Györgyöt és melléje hadnagyokká Szepesi Ambrust és Bán Andrást, a történelemben ismeretlen embereket. Majd követeket küldöttek a szomszédos szászokhoz, előadván fölkelésük okát s felszólítván őket, hogy szintén csatlakozzanak. A szászok, a király által jókorán megintve, nem csatlakoztak.

A székelyek Udvarhelyről megindulva, a Nagyküküllő völgyében vonultak alá. Segesvárnál elhaladva, egy részük az Ebesfalva (Erzsébetváros) melletti Holdvilágnál ütött tábort, Nagy György vezetése alatt. Másik része a seregnek Bonyhán át Marosvásárhelynek tartott s a Nyárád mellett, Vaja és Ákosfalva között a réten táborozott. Útjokban a nemesek jószágait, udvarházait feldúlták, kifosztották, prédára vetették, „kapzsira” hányták.

János Zsigmond eleinte szép szerével igyekezett lecsillapítani a zendülést. Május 14-én követeket küldött hozzájuk, hogy megtudja, mi az oka a zendülésnek és miért nem sietnek haderejükkel a haza közös ellensége ellen egyesülni? Azt válaszolták, hogy régi szabadságaik visszaszerzésére fogtak fegyvert.

A király látván, hogy szép szóval le nem fegyverezheti őket, először Majláth Gábort küldötte ellenük Fogaras vidéke zászlóaljával, aki május 31-én megtámadta a székely sereget. Ezek elszántan szembeszálltak, seregét megverik, néhány kapitányát elejtik, lovát lándzsadöféssel leterítvén, magát is csaknem elfogják. Majláthnak sikerült mégis Marosvásárhelyre a zárdába vonulni s azt megerősíteni. A király sietve küldötte most Torda felől segítségül Pekri Gábor udvarhelyszéki főkapitányt és Radák Lászlót, Mihályi Tamással és több erdélyi úrral, kétezer főnyi lovas és gyaloghaddal Vásárhely felé; maga pedig 20 ezer főnyi sereggel indult Segesvár felé, a főtábor ellen.

A székelyek értesülvén a királyi seregek megindulásáról, a hír török hadakat is emlegetvén, megdöbbentek; de bízván nagy számukban, ütközetbe bocsátkoztak. Pekri, Radák és Majláth egyesült serege Marosvásárhelyről elindulva Ákosfalva és Vaja mellett, Kisgörgénynél találta a kisebbik székely tábort és azt széjjelverte.

A székelyek nagyobbik, főtábora Holdvilág mellett értesülvén a nyárádmenti vereségről, „igen megrémülének és a két hadnagyot, úm. Nagy Györgyöt és Gyepesi Ambrust ő maguk megfogták és királynak küldték. És a székelyek mind házokhoz oszlának”. (...)

Várhegy várának alaprajza Bordi Zsigmond Loránd régész felmérése alapján

Székelytámadt, Székelybánja

A székelyek fölkelése és leveretése korszakot alkotó, végzetes és véres határvonal a székelység történetében. Hirtelen támadt, mint a nyári zivatar, gyorsan le is zajlott, de nagy átalakítások okozója lőn. Váratlanul jött, meglepte a külellenség által szorongatott fejedelmet, de néhány ügyes hadvezére (Radák László, Pekri Gábor), hamar elnyomta a rögtönzött és szervezetlen fölkelést, melyet kizárólag a székely köznép indított eltiprott szabadságuk visszavívására.

A felkelésnek nem politikai, hanem társadalmi okai voltak. Elsősorban „a sok nyomorúságok, képtelenségek és erőszakok, kiket a főnépek a községen míveltenek”. Aztán a nemrég életbe léptetett rendszeres adófizetés, mely (a főemberek és lófők kivonván magukat és földönlakó zselléreiket) kizárólag a köznépet terhelte. Ezenkívül a törvénytelen zsarolások, melyekkel a székely hivatalokat magoknak kisajátított két első rendbeliek a köznépet kiszipolyozták. A főrendek még a lófőket is tizedfizetésre kényszerítették, minek alapján 1559-ben a fejedelem számára is tizedet követeltek.

A felkelés leveretése után a fejedelem Segesvárra országgyűlést hirdetett, „hogy megértvén a támadásnak okait, közönséges békességnek csendességgel való megmaradására végeznének”. A főnépeket és lófőket fejenként, a közszékelyekből székenként 16-ot hívtak meg 1562. június 21-ére. Ezen rendezték aztán „a székelyek állapotját”, amely rendezés tulajdonképpen gyökeres átalakítás, alkotmányváltoztatás, alaptörvények eltörlése és új rendi felosztás volt. Legelőbb is eltörlik a székely jószágok addigi immunitását, ti. azt a jogukat, hogy a székelyek jószágaikat még felségsértés esetén sem veszthették el. Annak tulajdonították ugyanis a gyakori feltámadást, hogy a székelység régi szabadságokban bízott, hogy ők jószágukat, örökségüket el nem vesztették még akkor sem, ha a király és az ország ellen feltámadtak. Hogy ebben többé ne bízhassanak: ezentúl ők is „örök hitetlenséggel hüntettessenek és mind fejeket, jószágokat és örökségeket elveszessék”.

Végezték továbbá, hogy a főnépek és lófők szabadon bírják jószágaikat, úgy, mint a nemesség a vármegyékben; igaz földönlakóikat is úgy bírják, mint a nemesség jobbágyaikat, de ezek adófizetésre köteleztetnek. A főrendek és lófők nemessége tehát biztosíttatott, de „földönlakó” jobbágyaik addigi adómentessége eltöröltetett. Azzal, hogy „a rendek is úgy, mint a nemesség bírják az ő jobbágyaikat”, eltörlék a földönlakók személyes szabadságát, azaz szabad költözködési joguk megszűntetett.

A főnépek és lófők a dézmafizetés alól, miként a nemesek, fölmentettek s ezzel szemben megállapított hadfölkelési kötelezettségük: a lófőké egy-egy lóval, a főnépeké „ki három lóval, ki néggyel, ki öttel” stb.

A leggyökeresebb változást és átalakítást szenvedte a harmadik rend, amely elvesztette eddigi személyes szabadságát és mintegy kincstári jobbágyokká degradáltattak, vagy legalább is rendelkezési állapotba helyeztettek. Az az általános kifejezés és meghatározás, hogy „a székely község a mi szabad birodalmunkban legyen”, nem jelentett egyebet, mint hogy a fejedelem ezentúl szabadon kívánt rendelkezni velők. Szabad kezet biztosított magának velők szemben – mondanák manapság – fenntartván a további rendelkezés jogát. Végleg tényleg nem intézkedik felőlük, most inkább csak védelmükről gondoskodik a főnépek és lófők elnyomása s a tisztviselők zsarolásai ellen. További sorsukról később történnek intézkedések, nem egységesen, hanem részlegesen, időközönként és nem következetesen, hanem az idők, viszonyok és körülmények sugalmazása, néha a fejedelmek szeszélyei szerint.

Ez az oka, hogy a székelyek forrongása, elégedetlensége innen kezdve egy-két nemzedéken át állandóvá válik. A régi rend eltöröltetett, anélkül, hogy helyébe állandó, végleges rendezés lépett volna. A szabadság megszűnt, de a szabadosság fennmaradt s a harmadik rend helyét a bizonytalan rendetlenség foglalta el.

A sérelmek orvoslása végett a fejedelem és a segesvári országgyűlés meghagyta a főnépeknek, hogy a köznépet bántani ne merjék, semmi szolgálatra ne kényszerítsék; szabályozták a székekben a törvényszékek tartását; orvosolták a perek elnyújtásával űzött visszaéléseket, elhatározván, hogy a fellebbezés ezentúl a fejedelemhez történjék; szabályozták a dézmaszedést. Végül, mivel „a közszékelyeknek feltámadások nagy romlást, sok vérontást, kárvallást, költséget, gondot és fáradtságot szerze” – kárpótlásul – a Székelyföldön lévő sót a kincstár számára foglalták le, ezentúl csupán a főnépek számára engedélyezvén házok szükségére való sót, miként a nemességek szokott volt adatni régi szokás szerént.

A segesvári végzések legmélyebbre ható pontja az volt, mellyel a székely örökségek elvesztése mondatott ki, felségsértés esetére. Ez a törvény az, mely a „jus regium”, a királyra visszaháramlási jog behozatalát mondotta ki a Székelyföldre. (…) A lázadásban bűnösök birtokait lefoglalták s kincstári birtokká tették, úgy, hogy a fejedelem a legnagyobb birtokossá vált a hat székely székben. Csak Aranyosszék volt kivétel, mert ennek lakosai nem csatlakoztak a felkeléshez, sőt annak leverésében segédkeztek, amiért régi jogaikban fejedelmi megerősítést nyertek. (1568. december 17-én).

A székelyek fékentartására két várat építettek közöttük, saját munkaerejük felhasználásával, egyiket Udvarhelyen a régi barátkolostor helyén, melyet Székelytámadt várának neveztek el; a másikat a háromszéki Várhelyen, melyet Székelybánja néven neveztek el. Ezekhez a várakhoz nemcsak konfiskált birtokokat, földeket, réteket, erdőket csatoltak, hanem főember- és lófőörökségeket is elvettek hatalmasul. A vár építésére, szolgálatára aztán erőszakkal kényszerítették nemcsak a fejedelmi jobbágyokká lett közszékelyeket, hanem a szabadságban meghagyott főbb székelyek földönlakóit és szolgáit is.

A várakba tett tiszttartók, a várnagyok s a fejedelem székelyföldi kapitányai aztán tetszés szerint sanyargatták, húzták-vonták, dolgoztatták (köz- és magánmunkákra kényszerítvén) a székely köznépet s elnyomták a főnépek és lófők előbb maghagyott szabadságát, úgy, hogy a következő évek hosszú során keserves panaszok hangzanak a Székelyföld minden rendű és rangú lakosai részéről az új elnyomatás ellen. (…) A legfeltűnőbb jogsérelem az volt, hogy az udvarhelyi és várhegyi várhoz foglaltak sok főrend és lófő örökséget, szénafüvet (azaz rétet) és szántóföldet, melynek visszaadását ismételve kérik és sürgetik. Kérésük veleje az volt, hogy a fejedelem úgy rendezze állapotukat, hogy a hadakozásra, házuk és életük fenntartására módjuk legyen.

A fejedelem elismerte a székely főnépek és lófők hű szolgálatait az „elmúlt két esztendőbeli hadban kit őfelsége személy szerint szemeivel látott” – és azt méltányolni is kívánta; de országgyűlésen.

Az 1566-iki tordai országgyűlés aztán pártját fogta azoknak a székelyeknek, kik nemhogy a fejedelem ellen támadtak volna, de hűséggel szolgáltak és ajánlotta őket a fejedelemnek, hogy „válasszon ki azok közül, az kik vétettenek, ne nyomorogjanak azokkal egyaránt való gyalázatban az Felséged jámbor hívei”.

A kiválasztás megtörtént: összeírták azokat, kik legutóbb híven szolgáltak és azelőtt is jámborul viselték magukat. János Zsigmond 1566–67-ben ezek közül a főbbeknek nagymérvű birtokadományokat, illetőleg a székely község közül meghatározott számú (1–4–10–20–40–57) ház jobbágyot adományozott a székely székekben, kiket a főkapitánynak a szék királybíróival együtt kellett kiszakítani a székely község közül. Azonkívül ugyancsak az 1566-iki tordai országgyűlés határozatából a hat székben lakó főnépeknek és lófőknek házok szükségére ingyen sót rendeltek évenként kiadatni a székely sókamrából. Egész falvakat is kaptak némelyek; a főemberek, lófők és az ország szükségére kiválogatott pixidarius (puskás) gyalogok örökségei kivételével. (...)

Többen 1569-ben egész székely falvakra kapnak adományleveleket, a benne lévő főnépek, lófők és darabontok kivételével. (…)

Mindezek a birtokok a most már hozzájuk fűződő királyi joggal adományoztatván, elvesztették régi székely birtokjogi jellegüket. Ezek az új adományok sok helyen új zavarok kútfőivé váltak. (…)

Midőn ezeket a székely főemberek a meggyesi országgyűlésen (1569. február 2.) a fejedelemhez intézett folyamodásukban fölpanaszolják, ismételten hangoztatják hűségüket és hogy „a kösségnek gonosz támadásokért” estek a fejedelem „nehésségébe”. Felpanaszolják, hogy a jus regiummal adott donatio mily zavarokat idéz elő köztük, mert most már a fejedelem tábláján az ősbirtokosoktól is fejedelmi leveleket kívánnak, pedig az ő eleik s ők nem fejedelmi donátióval bírták örökségüket. Kérik, hogy „a fejedelem tartsa meg őket örökségeikben és írassa be azt az ország articulusába”. (...)

Sérelmes az is, hogy a fejedelem tábláján az ítélőmester és assesorok velők szemben „az nemes uraim törvényével akarnák éltetni” a székelyeket, pedig „még a Decretomban is (ti. Verbőczy Hármaskönyvében) külön-jegyzett törvény találtatik” a székelyek jogáról. Kérik azért a fejedelmet, hogy az ő régi törvényeik szerint ítéljenek az ő dolgaikban.

János Zsigmond meghallgatta a székelyek kérését és az 1569. június 24-én tartott tordai országgyűlésen határozatilag kimondotta, hogy „az székely uraimnak, főnépeknek és lófőknek minden örökségét, a lófőségeket és földönlakójokat, kiket igazán a törvény szerént birtanak az támadásnak előtte, kegyelmesen örökké bírni megengedte”. Ez, ha nem is szüntette meg a részleges sérelmeket, az ős-székely birtokok tulajdonjogát legalább biztosította. A székelység jogviszonyaiban beállott zavarok rendezését azonban (hol a székelyek törvénye, hol a nemesek törvénye szerint való ítélkezés visszaélését birtokperekben) a későbbi országgyűlésen ígérte eligazítani. (...)

De ez a rendezés nem történt meg. Arra a fejedelemnek – nemsokára (1571. márc. 14.) bekövetkezett halála miatt – ideje már nem volt. János Zsigmond így a székely kérdést megoldatlanul, nehéz örökségül hagyta hátra.

Várhegy várának rekonstrukciós rajza. Bordi Zsigmond Loránd régész útmutatása alapján Szeles József rajzolta. Fotó: Háromszék, 2013. november 30.

Várhegy

A Székelyföldön három fejedelmi vár állott: Görgény, Udvarhely és Várhegy vára. Ezekben a várszogálatot székelyek teljesítették. Görgény a legrégibb ezek közt, mely már a középkor folyamán szerepelt, míg Udvarhelyen és a háromszéki Várhegyen az 1562-iki székely felkelés után építtetett a fejedelem várat, Székelytámadt és Székelybánja név alatt. (...)

Várhegy vára (Székelybánja) Háromszék lapálya közepén, hasonló nevű falu kiemelkedő dombján állott. Ezt is, valószínűleg régi alapon, az 1562-iki székely fölkelés után építették. Székelybánja gúnynevét oklevelekben nem használták. Építését a székelyek magokra nézve sérelmesnek tartották, már csak azért is, mert a hely, amelyen épült, „némely főszemély uraknak ősöktől maradott régi örökségek, jószágok volt határival egyetemben”. Ehhez is, mint Udvarhelyhez, hatalmasul foglaltak régi örökségeket, birtokokot. Keservesen panaszolják a székely főnépek és lófők 1571-ben, hogy jobbágyaikat az ún. földönlakókat „valahol akarták, csak elfoglalták a két várhoz. Azonképpen szénaréteiket szántóföldeiket, számtalan sokakat foglaltának el a két várhoz. Hol pienig az tiszttartók akarták, elmetszettek (kihasítottak) minden falu határán nagy szélföldet, olyat, melyet jobbnak ismertek az falu határai között, mely földek között főembereknek és lófejeknek is részföldei voltak, kiket mind az községével együtt elfoglaltanak és király számára szántatták.”

Várhegyet is kapitányok, udvarbírák, tiszttartók igazgatták és kezelték. Drabantok és „egyéb fegyveres népek” voltak az őrizői, a háromszéki kincstári székely jobbágyok a várföldek művelői.

1564-ben ennek is Pekri Gábor volt a kapitánya; 1571-ben Daczó György a praefectusa; 1576. május 6.–1578. április 16. Cseffey János a kapitánya; 1578. május–1579. január Rácz Mihály, 1583-ban Perneszy István a várhegyi kapitány; 1588–90-ben Ravazdy György. A várhegyi kapitányok a háromszéki főkirálybíróságot is viselték.

Ez a két fejedelmi vár szálka volt a székelyek szemében, mint elveszett szabadságuk jelképét s elnyomatásuk legfőbb eszközét úgy tekintették. Mihály vajdához 1599-ben főként azért csatlakoztak, hogy a két vár kiszolgálása alól szabaduljanak és azokat lerombolják. Tényleg le is rombolták alaposan.