László Zsuzsa
Becsomagoltam végre, utolsó percig halogattam. Mintha ezzel is próbáltam volna húzni az időt, valahogy megúszni, hogy holnap mégis repülök. Nem szeretek repülni, pontosabban repülőre ülni. Mert úgy igazán szárnyalni, libegni-lebegni fent a magasban azért nem lehet(ne) rossz. De maradok az álmodozással, és ha lehet, két lábbal a földön. Ha tehetem, inkább utazom másképp, akkor is, ha fárasztóbb, hosszabb az az út. Én már csak így állok a repüléssel, férfiasan bevallom, hogy egy gyáva nyúl vagyok.
De nem mindig lehet megúszni, mint pont most sem, ha el akarok jutni oda, ahová szeretnék. Napok óta készítgetem magam lelkileg, hogy ugyan már, semmiség az egész. Főleg arra gyúrok, hogy ne akarjak már akkor elájulni, amikor légies mozdulatokkal, mosolyogva magyarázzák, hogy mit kell csinálni, ha zuhanok. Könyvet teljesen fölöslegesen vennék a kezembe, landoláskor ugyanannál a mondatnál tartanék, amelyiknél „lazán’’ belevágtam. (Kipróbálva.) Nyugtató, pia kizárva, szóval mese nincs, túl kell élni! Persze, miért nem ülök itthon a fenekemen, minek nekem kíváncsiskodni s menni? Nekem kellett, hallgassak.
Különben autóval utazni sem biztonságos, sőt, állítólag a statisztikák szerint sem a repülőutaktól kell félni. És persze vonaton is történhet bármi. Mi van, például, ha el találnak hagyni? Ha teljes lelki nyugalommal, szorongásoktól mentes lendülettel pattanok fel a vonatra és indulok gyanútlanul esetleg a tengerre? Nagy bajom nem eshet, földön vagyok, és igen kevés a valószínűsége, hogy pont velem boruljon a szerelvény. Aztán mondjuk (de csak mondjuk), mit ad Isten, azon kapom magam, hogy útközben ottfelejtettek. Nem siklott ki, nem borult a vonat, csak épp egypár vagont veszített el a szerencsétlen. Aztán egy állomáson mégis észbe kapnak az illetékesek, és visszaindulnak összeszedni a hátramaradt elárvultakat. Jól indul(na) egy ilyen nyaralás, a mindenit! Szóval ez is megtörténhet, ha jól belegondolok.
Lehet nem észrevenni, hogy útközben lemaradnak valamik, s a valamikkel emberek? Hát lehet. Igaz, egyszer régen velem is megesett valami hasonló. Akkor én veszítettem el valakit. Egy szép téli délutánon felültettem a hároméves húgomat a szánkóra és elkezdtem futni vele. Nem emlékszem már, hogy hová indultunk, de én egy egész hosszú utcányit szaladtam, hadd örüljön az a gyerek! Aztán egyszer csak mintha túl könnyű lett volna szaladni, megálltam. Amikor hátranézek, hugi sehol. Vagyis hát a szánkón sehol. Az utca végén viszont valami apróság bömbölve kapálózik a hóban. Én is visszamentem érte, megtörténik az ilyesmi, na…
Különben együtt ülünk repülőre holnap, innen is látszik, hogy már nem haragszik. De azelőtt vár ránk pár óra vonatozás, nem is tudom, hogy miért aggódjam jobban. Mert ha véletlenül el találnak hagyni útközben, lekéssük a repülőt. Ja, akkor viszont nem kell rettegnem fent a levegőben. Már mindjárt én sem tudom, mi a jobb…
Fotó: Pixabay.com
