Egyik közmondásunk szerint a legszebb kincs az emlékezés. A székelyek egyik szép emlékezőhelye a felsőlemhényi Poszkár-tető (Rácz-hegy), ahol egy érdekes jurta áll, amelynek belsejében a magyar királyok fából faragott, ember nagyságú szobrai sorakoznak. Nevezetes emlékezőhely még az úzvölgyi hadi temető, a Nyerges-tető vagy a kopjafaerdő Gábor Áron eresztevényi síremléke mellett, de más helyek is.
Szentivánlaborfalván is létrejött egy emlékezőhely, hiszen a falu székely népessége emlékezni tud a múlt századok történeteire, történéseire, eseményeire, személyekre, a falu jó vagy rossz sorsára is. Erre éppen alkalmasak lehetnek a minden évben megszervezett falunapok, amelyeken nem csupán szórakozás kell hogy legyen, hanem emlékezés is, akár egy családban egy évforduló, születés- vagy névnap vagy más ünnepség.
Az idei falunapokat augusztus 23–24-ére tűzték ki, ez kissé fura, hiszen az 1944-es román kiugrás évfordulója a dátum, amely a kommunizmusban Románia nemzeti ünnepnapja volt, kötelező jelenléttel. Na de a szentivánlaborfalviak a település életéhez szorosan kapcsolódó eseményekre és személyekre emlékeznek idén, például Jókai Mór íróra, a magyar irodalom kimagasló alkotójára, aki 200 éve született, és falunk laborfalvi leszármazottját, Benke Juditot, a híres színésznőt vette feleségül, aki Laborfalvi Róza művésznevén vitte szét a nagyvilágba a település (jelenleg Szentivánlaborfalva) hírnevét. Emlékezünk nagy költőnk, Petőfi Sándor születésének 202. és halálának 176. évfordulójára is, mert ő nevezte el Szépmezőnek ezt a rónaságot, amelynek peremén lakunk.
Emlékezünk Sepsiszentiván és Laborfalva, a két kis falu 1900-ban végbement egyesülésének 125. évfordulójára, és (nem éppen lelkesedve) az 1915-ös esztendőre, amikor a falunk lakossága két alkalommal is menekülni kényszerült a román betörések miatt (110 éve már); 1920-ra, amikor a gyalázatos trianoni ítélet miatt falunkat Erdélyországgal együtt Romániához csatolták (105 éve); 1940-re, amikor a második bécsi döntés révén visszatértünk (85 éve), vagy 1944. szeptember 8-ára, amikor a szovjet hadsereg átvonult itt, nagy félelmet keltve; 1946-ra, amikor a földreform által 160 szentivánlaborfalvi személy részesült termő- és építkezésre alkalmas területből; 1960-ra, amikor megtörtént a nagy kollektivizálás, és egyik napról a másikra több mint 300 kis- és középgazda maradt föld, igásállat és mezőgazdasági felszerelés nélkül (65 éve). De emlékezünk az 1989–90-es évekre is, a 35 éve végbement nagy román álforradalomra, az ezt követő zűrzavarra, amikor a gazdák visszakaphatták földjeiket (és más javaikat abból, ami a kollektív kezén még megmaradt). E történelmi fordulatok kapcsán is bőven van mire emlékezni, és kell is.
Ugyancsak a múltunkhoz tartozik az is, hogy volt és van háromszor negyven olyan személyiség, akik falunkat 1332 óta derekasan, hősiesen és nevezetesen képviselik.
• 40 katona, aki hősi halált halt a magyar forradalom és szabadságharc idején (1848–49), az I. (1914–1918), valamint a II. (1939–1945) világháborúban. A köztemető bejáratánál felépített méltóságteljes emlékmű jelzi, hogy az utókor nem feledkezett meg róluk.
• 40 öreg- és leventekatona, akik 1944. augusztus 26–27–28-án részt vettek az Úz-völgyi harcokban a betörő szovjet–román haderővel szemben. Erre az úzvölgyi hadi temetőben felállított kopjafa emlékeztet, amelynek felirata a következő: Itt védte hazáját 40 szentivánlaborfalvi székely határőr.
• 40 híres és nevezetes személyiség, akik itt születtek vagy több évtizeden át itt dolgoztak és alkottak, akik falunk hírnevét magasra emelték; a köztemető szívében egész kopjafasort állítottunk nekik.
Mindezeket az utólag idetelepült személyek is megismerhetik most. Az emlékeket és emlékjeleket a mindenkori ifjúság fogja majd ápolni és gondozni, rájuk marad a múlt megőrzésének nemes feladata is, mert Szentivánlaborfalva történelme a legszebb emlékezési kincs marad örökre.
N. Kányádi Mihály, Szentivánlaborfalva
