Mély fájdalommal és tisztelettel emlékezünk Bardócz Évára, a kisbaconi Benedek Elek Emlékház egykori vezetőjére, aki két évtizeden át (1978–1998), a legnehezebb időkben őrizte és ápolta a székely mesemondó szellemi hagyatékát. A Benedek Elek Emlékház 1969-es megnyitása után nem sokkal Bardócz Dezsőné Lőrincz Julianna (Juca néni, Elek apó tizedik unokája, 1922–2007) vette át hivatalosan a hagyaték ápolását Flóra nénitől (1890–1975; Benedek Elek leánya), akivel továbbra is együttműködve, végtelen kedvességgel fogadták, kalauzolták a zarándokhellyé vált Mari-lak látogatóit. Juca néni után 1978-tól következett a dédunoka, dr. Bardócz Lehel felesége, Gajzágó Éva, aki a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum (korábban Megyei Múzeum) munkatársaként húsz éven át gondozta az emlékház hagyatékát. Az 1978-ban átvett feladatát hűséggel és odaadással végezte: mindvégig azon dolgozott, hogy Benedek Elek háza ne csupán egyszerű irodalmi múzeum legyen, hanem a romániai székely-magyar kultúra élő emlékkövévé váljon. Elkötelezett munkájával nemcsak egy erdővidéki intézményt tartott életben, hanem az erdélyi magyarság lelki ellenálló képességét is erősítette a székely „végeken”. 

A 80-as években, tíz évvel a megnyitás után minden évben látogatók ezrei keresték fel a kisbaconi emlékházat. A látogatók bejegyzéseit tartalmazó aranykönyvek vaskos köteteket tesznek ki. A több ezer óvodás, kisiskolás neve mellett neves írók és művészek, ismert hazai és anyaországi közéleti személyiségek aláírásai tűnnek szembe, akik a kiváló meseíró emléke előtt tisztelegtek. Az emlékházban őrzött vendégkönyvek szerint megállapítható, hogy a látogatók száma évről évre gyarapodott: 1970-ben 4852, 1975-ben 5964, 1979-ben 8342 volt a látogatók száma. 

Érdekes tény, hogy az 1989-es rendszerváltás előtt gyakran megtiltották a magyar iskoláknak, hogy osztálykirándulásra a gyermekeket Kisbaconba vigyék. A kommunista diktatúra hűséges emberei minden módszert bevetve igyekeztek távol tartani a gyermekeket és az ifjakat Elek apó emlékhelyétől, de szerencsére mindig voltak olyan pedagógusok, akik – Bardócz Évával közösen – vállalták a következményeket, sosem riadtak vissza a veszélytől, és csoportosan szervezték, hozták Kisbaconba a gyermekeket. Bardócz Évának és a hasonló bátraknak köszönhető, hogy abban az erdélyi magyarság számára legnehezebb utolsó időszakban is évente csaknem 4000 látogató kereste fel a Benedek Elek Emlékházat. A kommunista Romániá­ban nemcsak a magyar szó, hanem a magyar kultúra ápolása is bátor kiállást és rendíthetetlen elhivatottságot követelt. Bardócz Éva ezekben az „átkos és vészterhes” esztendőkben vállalta az emlékház vezetését, és hűséggel, a nagyszámú látogató iránti nagy szeretettel, erős hittel dolgozott azon, hogy Benedek Elek öröksége ne vesszen el, hanem élő érték maradjon a következő nemzedékek számára is. 

Az emlékház vezetése mellett alapítója és alelnöke volt a nagybaconi Benedek Elek Művelődési Egyesületnek, amelynek fő célja az erdővidéki ifjúságot Elek apó szellemi hagyatékának ápolójaként, tanításának és ars poeticájának követőjeként közös művelődési célok érdekében összefogni és nevelni, hogy majd hasznos, a székely népművészetet és erdélyi irodalmat értékelő és fontosnak tartó felnőttekké váljanak. Miután az emlékházvezetés stafétabotját a kilencvenes évek végén Szabó (szül. Bardócz) Rékának átadta, a magyarhermányi és kisbaconi általános iskolában zenét tanított. Mindig aktív közösségi ember volt, színdarabokat tanított be a kisbaconi ifjúságnak, a falu zenei életének lelkes szervezője, sokaknak lelki támasza volt.

Bardócz Éva idén januárban távozott közülünk. Életének csendes lezárása hatalmas űrt hagyott nemcsak a családjában és a baráti körében, hanem mindazok szívében is, akik ismerték és tisztelték őt. Haláláról sokan talán csak most, utólag értesülnek, hiszen ő maga mindig a háttérből, csendben, szerényen dolgozott – nem a dicsőségért, hanem a közösségért.

Bardócz Orsolya, Kisbacon