A találkozó elején szó esett a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesületének tevékenységéről és az évek során kiadott, a Kárpát-medencei magyar újságírók széles összefogásával született könyvekről. A Vértelen vértanúkban fellelhető történetek megírásáról a jelen levő szerzők – Galbács Pál, Bedő Zoltán, Szekeres Attila, Hecser László és Préda Barna – vallottak részletesen. Miért éppen az adott témát tűzték tollhegyre, kutatásaik során milyen kihívásokkal kellett szembenézniük, voltak-e olyan információk, melyeknek megtalálása nagy örömöt jelentett számukra?

A legnagyobb érdeklődés az erdővidéki történetet övezte, amely Erdővidéki székely kapu Horthy Miklós kormányzónak címmel jelent meg a kötetben. Nem is lehetett másképp, hiszen a teremben többen is voltak, akik tudták, miként is készült a negyvenes években az első, majd miként született újból – kétszer is! – évtizedek múltán. Nem csoda hát, hogy a nemzedékeken át öröklődő emlékfoszlányok itt-ott kiegészítették az írást.
 

Állították jó mesteremberek

Felszólalása elején Sütő Gábor Csaba mutatkozott be – csak a vendégek kedvéért, mert őt, fiait és talán jelen levő unokáját is minden jelenlévő ismerte. Mint utalt rá, a Sütőknél él és minden bizonnyal még sokáig élni is fog a fafaragás és bútorfestés hagyománya. Az eseményre az a két fia kísérte el, akik nagyon kivették részüket a kenderesi kapu újbóli felállításában, s van itthon hat unokája, akik minden bizonnyal nyomukba lépnek, új és újabb kapuk készítésében vesznek részt hamarosan. Így volt ez eddig, s így lesz ez minden körülmények közt az elkövetkezőkben is – mondotta.

Ők akkor is dolgoznak – talán még jobban –, amikor nincs megrendelésük. Dolgoznak ajándékba, hogy kedveskedjenek egy-egy szép sulykolóval a szomszéd komámasszonynak, tegyenek az egyház javára, meg dolgoznak „ide-oda egyebet”. Komoly fizikai erőt kíván a nagy kötőgerendás kapunak, de még a gyalogkapunak is az elkészítése: a gerenda vivéséhez négy „erőben, kitartásban, fogdmegségben lehetőleg egyforma méretű” ember szükségeltetik. Számára még nehezebb, hiszen lába születésétől fogva rossz, a hátgerincével szintén baj van, és az egyik szeme is hibás, de viszi és viszik. Mégis miért? Mert számukra a munka, meg hogy valamit általa hátrahagyjanak, létkérdés. Sütő Gábor Csaba megemlékezett a tragikus hirtelenséggel elhunyt Nagy Fábiánról, akivel az elődökhöz hasonlóan együtt készítették a kenderesi kapu mását. Azt kívánta, az ő családja is vigye tovább a mesterséget, éltessék a családi hagyományt. Az eseményen részt vevőket arra kérte, percnyi néma csenddel emlékezzenek az egykori alkotótársra, „akinek szinte még érzi kézszorítását”. Egyszerűségében is választékos, ízes beszédével pedig érzékelhetően lenyűgözte hallgatóságát; szavai őszinte tapsot váltottak ki. 

Nagy Fábián családjából többen is jelen voltak (még járni alig tudó baba is volt velük), de aki a legilletékesebb lett volna a szólásra, Nagy Fábián Attila még sokadik nógatásra sem mesélte el a rég őrzött történeteiket. Pedig náluk többnek kell lennie mindenki másnál, hiszen családjukból ketten is ott voltak Kenderesen, és mindkettőjüket kitüntette a kormányzó. Nagy Fábián a Magyar Ezüst Érdemérmet, az ifjabb Nagy Fábián pedig a Magyar Bronz Érdemérmet vehette át munkája elismeréseként. Nincsen szokva, hogy közönség előtt felszólaljon, inkább magában tartotta a szavakat. Csak abban bízhatunk, talán máskor, amikor nem szegeződik rá annyi tekintet, talán megosztja közös megőrzésre a családi legendáriumban őrzött részleteket.

Ferencz Rékáról a teremben derült ki (Bartha Imre „leplezte le”), hogy az egykori kapuállítók között jelen volt Ferencz Lajos unokája. Sütő István jelezte – s szavai nagy derültséget keltettek –, ha ezt tudta volna, őt is hívta volna az új kapu készítésekor kicsit faragni. Ferencz Réka mesélt volna, csakhogy nem nagyon volt mit. Mint mondotta, bár ismerte, emlékszik Tatára, de még nagyon kicsi volt, amikor Ferencz Lajos elhunyt, ilyen dolgokról pedig nem beszélgettek. Hogy a híres-nevezetes kenderesi kapuállítás mély nyomot hagyott benne, az bizonyos, mert bármikor meghallotta Horthy Miklós nevét, mindig láthatóan elérzékenyült. 

Bartha Imre, előtte Ferencz Réka

Emlékőrző vitézek

Bartha Imre, a Történelmi Vitézi Rend Vitéz Dálnoki Veress Lajos Törzsének székkapitánya a vargyasi-székelyszáldobosi keresztútnál 2020-ban általuk állított emlékkapu születéséről osztott meg részleteket. Az ötlet, hogy honvédjeink bevonulására emlékeztetőül kaput állítsanak az eredeti hely közvetlen közelében, feleségéé, Kósa Ilonáé volt, ő pedig kész volt támogatni a megvalósítást. 

Hogy a tervet sikerre vihették, az összefogásnak köszönhető. Segített az a gazda, aki megengedte, hogy termőjéből néhány négyzetmétert használhassanak – azáltal, hogy magánterületen helyezhették el, leegyszerűsödött az engedélyeztetés, hiszen csak a helyi tanácsnak kellett rábólintania, így nem kellett Bukarestig menniük. A székelyszáldobosi közbirtokosság tölgyerdejéből kerültek ki a szükséges gerendák, a vargyasi közbirtokosság a galambdúc anyagával és a zsindellyel segített, az olasztelekiek az alapozáshoz szükséges betonozást és annak szállítási költségeit vállalták, az alapot saját gépével egy volt diákja ásta ki szívességként. Ami egyéb ki­adás volt, azt a rend állta. A faragást nagyon kedvezményesen az akkor már nyolcvanadik életévéhez nagyon közelítő bibarcfalvi Szabó Pál vállalta. Korabeli fényképeket tanulmányozva, annak díszítése nagyon hasonló lett az eredeti kapuéhoz. A gyalogkapurészen a tükör mindkét oldalába a Történelmi Vitézi Rend címerét Soós Lajos ezermester faragta. Az avatást 2020 szeptemberében mindannak ellenére megtartották, hogy javában tombolt a koronavírus-járvány: maszkot tettek, igyekeztek távolságot tartani egymástól, de az ünnepi beszédek elhangzottak, sőt, a nehézségek ellenére még énekeltek is. Azóta minden évben a bevonulás évfordulóján ott koszorúznak.

Bartha Imre a vitézi rend tevékenységéről szólva elmondta: bár csak tagdíjakból és ismerősök által felajánlott támogatásból működnek, de így is sikerült az országos törzzsel közösen közel száz emlékhelyet létesíteniük. Nem nagy dolgok, de a kopjafák, kettős keresztek, márványtáblák, domborművek látványa és megléte az itt élő magyarságnak büszkeséget jelent.
 

Fontos, hogy őrzik emlékét

Sütő István elégedettségét fejezte ki, hogy a bemutatott kötetben nemcsak elpusztított alkotásokról esik szó, hanem újraállított emlékművekről is. Örvend a székelyudvarhelyi Vasszékelynek és a Rétyi Nyírben a brassói magyar királyi 24-es gyalogezred katonái helytállását hirdető szobor visszaállításának is. Az 1940-ben dédnagyapja által is készített kapuról, valamint annak felállításáról úgy nyilatkozott mint számukra fontos eseményről. Érdekességnek mondotta, hogy Horthy Miklósról az alkalommal színes fénykép készült, annak pedig kiváltképp örvend, hogy akad olyan is, melyen a kormányzó az ő felmenőjével fog kezet. Cikkek sorozata született az eseményről, korabeli filmhíradó is megörökítette, mégsem tudni sok részletet. A szentivánlaborfalvi molnárról, Pál Ferencről, akiről a riport azt állítja, hogy ő volt a székely kapu kezdeményezője, csak a Háromszékben megjelent, utóbb a kötetbe is bekerült riportból értesültek. A családjuk által őrzött cikkeket nemrégiben újraolvasta, az egyikben pedig azt találta, egy Márkó József nevű teológus kereste meg dédnagyapját, s ketten találták ki a dolgot. Olyan újságcikk is van, ahol azt írják, hogy Vargyason annyira szem előtt voltak a kapukészítők, hogy inkább Olaszteleken, Ferencz Lajosnál dolgoztak. Egy másik írásban pedig pontosan megnevezik, a keresztkötő gerendához a cserefát a Tortomáról vágták ki. Jól esett látnia, hogy az eredeti kapu nem teljes egészében pusztult el: a Magyarországon őrzött darab egyértelműen a kicsi bejárat feletti kapuláb része. Mindegy is, miként történtek teljesen a dolgok, a lényeg az, hogy Kenderesen is újraállították, emlékét őrzik a keresztútnál is, ahol valaha felállították.