Az énekművészetben érezte leginkább ledolgozhatónak azt a hátrányt, amely a zenei szakoktatással való kései találkozásából fakadt. Így lett belőle elismert, sokat foglalkoztatott énekes, aki ugyanakkor soha nem adta fel a tanári pályát. Beszélgetés Sebestyén-Lázár Enikővel többek között arról, miért kezd fájni a torka, ha más rosszul énekel.
– Előfordult már, hogy valamelyik Sebestyén-Lázár lány anyukájaként mutatták be, nem pedig az elismert énekesként?
– Most már, hogy Regina lányom végzett a Liszt Ferenc Zeneakadémián, egyre sűrűbben előfordul. Nyilván az is előkerül, hogy én is a műfajban vagyok, de örvendetes és természetes, hogy a hangsúlyok kezdenek ebbe az irányba tolódni.
– Előre látta a fejlődésüket, vagy csak remélte? Mert hát az is előfordulhatott volna, hogy egy gyermek ilyenkor menekülni igyekszik a nagy fa árnyékából.
– Nem vagyok én olyan nagy fa, hogy árnyékot vessek a tehetségükre. Többször nálunk próbáltunk a zenésztársakkal, Regina azt követően zongorához ült, és már klimpírozta is a hallott műveket. Utólag kiderült, hogy abszolút hallása van. Együtt fejlődtek, én természetesen igyekeztem odafigyelni, hogy olyan kezekbe, irányítás alá kerüljenek, amely elősegíti ezt. Nekünk ez anno nem volt ilyen természetes.
– Önből, a vidéki leánykából mégis sikeres énekes, tanár, sikeres gyermekek anyukája lett. Hogyan történt?
– Annak idején Bardocon ott volt Bartha Imre, aki tornatanárként a feleségével néptáncot, citerázást, éneket is tanított. A legsikeresebb a citeraegyüttesünk volt, amellyel híresekké váltunk a megyében. József Lenke zenetanárnő hamar felismerte az adottságaimat, szólt a szüleimnek, hogy élni kellene velük. Nála kezdtem el hegedülni, majd hetedik osztályban Szentgyörgyre kerültem, ahol egy ideig Sebestyén Lajossal tanultam hegedűt, aztán brácsázni kezdtem. A hegedű ugyanis olyan műfaj, amelyet késő hetedikes korban elkezdeni, akkora hátrányt már nem lehet ledolgozni. Azért váltottam brácsára, mert valamennyivel könnyebbnek tűnt, de azt a hátrányt sem tudtam olyan mértékben behozni, hogy versenyképessé váljak. Így kerültem végül a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem akkor induló zenepedagógiai szakára.
– Az énekléssel való próbálkozás még akkor sem merült fel?
– Mivel a művészeti líceumban csak hangszeres oktatás zajlott, énekesként csak népdalversenyeken léptem fel. Az egyetemen sem volt más lehetőség, egy időben sokat is betegeskedtem, viszont akkoriban alapították meg Nagyváradon a filharmónia kórusát. Felvettek, bár olyanok társaságában felvételiztem, akik a nagyváradi egyetemen klasszikus éneket tanultak, tulajdonképpen ott ismerkedtem meg a műfajjal. Úgy éreztem, végre van egy terület, ahol talán még nem késő elindulnom. Három hónapon át egy tanárnő segítségével igyekeztem csökkenteni a hátrányomat, aztán megismerkedtem a férjemmel, hazaköltöztünk, én meg Brassóban folytattam az egyetemet. Énekesként Lavinia Cherecheș volt az első meghatározó tanárom, előtte néhány katasztrofális tapasztalatban is volt részem. Sok mindenre megtanított az is, hogy a próbafolyamatokra és az előadásokra is bejárhattunk az operába, sok nagynevű énekest láthattam próba közben és előadáson egyaránt, mindent megfigyelve rengeteget lehet tanulni. Ugyanakkor a tanítás, a saját tanári munkám is sokat segített. A gyerekek – tehetségesek és kevésbé tehetségesek – között sok olyan elemet sikerült helyreraknom, amelyeket korábban csak elméletben ismertem. Már egyetemistaként tanítottam, hozzám került a ma már világszerte ismert Orendt Gyula, vele például nagyon sok tekintetben tudtunk hatni egymásra. A tizenkettedik osztály után olyan szintre fejlődött, hogy egy év Brassó után rögtön a budapesti konzervatóriumba került.
– Mit gondol, önnek milyen mértékben sikerült érvényesítenie a tehetségét?
– Ha olyan lehetőségeim nyíltak volna, mint például a lányaimnak, ha részt vehettem volna több mesterkurzuson, bizonyára más irányt vesz a pályám. De megvoltak ezek a korlátok, no meg a családalapítás is prioritást élvezett. A legfontosabb az volt számomra, hogy önmagamhoz képest próbáljak tökéletesen teljesíteni. Egy időben az is felmerült, hogy a brassói operában helyezkedem el, de mivel tanítottam a Plugor Sándor Művészeti Líceumban, és ragaszkodtam a családi élethez is, eldöntetett a kérdés. Nem mondom, hogy néha nem vágyakozom ma is egy igazi szerep után, Carment például szívesen elénekelném, de így alakult, ennyi fért bele.
– Milyen műfajban érzi igazán jónak magát?
– A vokálszimfonikus művekben megtaláltam önmagamat. Szeretem, amikor együtt dolgozhatok annyi zenésszel, komoly karmesterrel, kórussal. De az operában is meg tudnám állni a helyemet, és a dalirodalomban is. Miközben nekem Verdi a csúcs, ami viszont megint az opera felé terel. Azt tartom, az oratórium és az opera nem annyira külön világ, itt nem adódnak olyan jellegű énektechnikai problémák, amelyek zavart okozhatnának a különböző műfajok megjelenítésében. A fiatal diákok képzésekor felhívjuk a figyelmet, hogy egy ideig ajánlatos félretenni a könnyűzenei éneklést vagy a popot, azt úgysem fogják elfelejteni. A kettőt viszont nem lehet együtt, alapvetően káros tud lenni. Orendt Gyula például nagyon sok oratóriumot meg hasonló műfajú művet énekel, inkább oratorikus hangja van, ugyanakkor a berlini operában most Figarótól elkezdve mindenfélét énekel.
– Van olyan operaszerep, amelynek a „leporolásával” máris színpadra állhatna?
– Azt hiszem, a Figaro házasságából a grófnő ez a kategória, de simán megtanulnám a Carment is. Utóbbi a szívem egyik csücske, emberként nem feltétlenül tudok azonosulni vele, a zenei karakterével viszont mindenképpen. Hasonló kedvenc Antonin Dvořák Ruszalkája is.
– Mi az, amibe semmiképpen sem fogna bele?
– A modern zenébe, nekem hiányzik belőle a tonalitás. Ezt most Regina lányom megcáfolná, ő modernzene-szerző, és máris ír olyan műveket, amelyekről elgondolkodom, hogy tetszenek-e vagy sem. Általa egyre több kortárs énekművet is hallok a közös utazásaink során, vagy a tanárai – lányom kortársai – műveit, illetve olyan koncerteket, ahol ilyen éneklési stílussal találkozik az ember. Ezzel együtt úgy érzem, én nem tudnám énekelni. A lányom viszont azzal biztat, hogy a mostani kor zeneszerzői vissza fognak nyúlni a tonalitáshoz, úgyhogy ebben reménykedem. Lackfi János egyik versét megzenésítette Regina, a Nyűgös imádságot azóta alkalmam volt elénekelni vele.
– Hogyan igyekszik karbantartani a hangját? Ebből a szempontból talán nem jelent hátrányt, hogy aránylag későn kezdett profi szinten énekelni…
– Ebben a tekintetben nincsenek gondjaim, egyenesen előny, hogy nem énekelek folyamatosan, nincs minden héten koncertem, tehát nem kell folyamatosan készülnöm. Így a hangomnak több ideje és lehetősége van a természetes regenerálódásra. A havi két-három koncert egyszerre tart gyakorlatban, és nem is „öli” annyira a hangot. Az iskolában rendszeresen énekelek a gyerekekkel. Mondhatni, optimális ez az állapot. Ha koncertre készülök, nyilván napi szinten gyakorolok. Sokáig Szilágyi Zsolthoz jártam, amióta ő nem tud fogadni, azóta a kollégákat kérem fel meghallgatásra, megbízunk egymás szakértelmében. Járok a Bolyai Nyári Akadémiákra, és néhány éve Szentgyörgyön szerveztünk mesterkurzust Halmai Katalinnal, a Zeneakadémia énektanárával.
– Megfér egymás mellett a két szerep, vagy az önben élő művészt néha akadályozza a tanár?
– A nagy művészek által befutott pálya teljesen más, ám a szó legpozitívabb értelmében mondom: ők nem tapasztalnak meg annyi csodát, mint mi a tanítványaink révén. Az igazi nagy színpadi élmények mellett néha találkoznak diákokkal is, viszont nem tapasztalják meg azt a kapcsolatot, amely azáltal jön létre, hogy egy tanítvánnyal közösen megpróbáltunk megformálni egy zenei frázist. Olyan bensőséges és vigyázó kapcsolatok ezek, amelyekben nem lehet szó irigységről, semmiféle konkurenciáról. Itt kimondottan az elfogadásról, a formálásról beszélhetünk, az egymásban való megbízásról. Egy tanár életében mindig megmarad a kölcsönhatás, ha képes együtt rezonálni a gyerekkel. Mindenkitől sokat tanultam, a rossztól, a tehetségtelentől is. Mivel a tanulmányi éveim alatt súlyos technikai nehézségeim voltak, ha most valaki rosszul énekel vagy rossz technikát használ, máris jelez a torkom: fájni kezd. Persze ez alapvetően csak zenei technika kérdése, lényegében azonban annál sokkal több: a zenében a test összefonódik a lélekkel.
Sebestyén-Lázár Enikő
Magánénektanár, magánénekes. Az erdővidéki Bardocon született 1977-ben, zenei tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Művészeti Líceumban kezdte, majd a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem egyházzene szakán folytatta. Énekes tanulmányait a brassói Transilvania Egyetem zenei fakultásán végezte magánének–lírai színész szakon. Kóristaként dolgozott a Nagyváradi Filharmóniánál, 2010–2014 és 2017–2023 között a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum igazgatója volt. Diákjai különböző szintű versenyek rendszeres díjazottjai, sokan közülük énekesként, énektanárként az országban és külföldön operákban, művészeti iskolákban helyezkedtek el. Magánénekesként több vokálszimfonikus koncert szoprán szólistája, olyan karmesterekkel dolgozott együtt, mint Bács Lajos, Steffen Schlandt, Werner Gábor, Lászlóffy Zsolt, Koicsiro Kano, Dubovszky Gergely és mások. Több zenei formáció tagja: Codex Régizene Együttes, Melodika Énekegyüttes. A Classical Singers énekegyüttes alapító tagja. Repertoárjában megtalálható egyházzene, opera, operett, dal, musical, kórusmű. Megjelent CD-je: Karácsonyi várakozás (Dancs Market Records, 2019). Férjezett, két lány édesanyja.
