Az elmúlt napokban volt szerencsém pár ilyen helyzethez, figyelmet felkeltő karakterhez. Egyik hosszan tartó bumlizásomat egy negyven körüli férfi tette emlékezetessé. Amikor felszállt, azt hittem, hogy telefonon beszél. Nem messze tőlem állt meg, de akkor még nem láttam, csak a hangját hallottam. Azt szajkózta igen kitartóan, hogy neki most nagyon sz… az egész, de legalább jobb sem lesz. Pontosan így.

Ezt többször megismételte, aztán azzal folytatta, hogy nincs semmije, vagyis inkább mindene, ami van, ott a csomagjában. Na, ekkor már kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, és hátrapillantottam. Nem telefonon, hanem magában beszélt, és finoman fogalmazva: nem volt épp józan. Két csomag volt nála, egy koszos bevásárlószatyor meg egy kisebb hátizsák, amelyen nem lehetett összehúzni a cipzárt a belegyömöszölt valamiktől. Ugyanazokat a mondatokat ismételte folyton, hosszasan. Hogy neki most milyen…, de azért ad még egy utolsó esélyt magának, és ha nem megy, majd a kötél megoldja. Aztán a csomagjaival belehuppant egy közeli székbe, a látószögembe került, nem kellett már tekergetnem kíváncsi fejemet. Továbbra is magában, magának beszélt, de igazából nem is figyelt rá senki. Mintha ott sem lett volna, pedig jól hallható volt a monológja. Mert monológ volt ez a javából, szinte levegőt sem vett. Közölte, hogy ő alkoholista, és amikor a koszos szatyorból előkerült a borosüveg, két fiatal lány a kocsi legelső ajtójáig „menekült”. Pedig csak ezután következett a java.

Aki mégis figyelt, megtudhatta, hogy valamikor fodrászként dolgozott, és sorolta az ismert, fontos embereket, akik a kliensei voltak. Akadt köztük színész, zenész, tévés személyiség, de még miniszter is. És mindeközben folyton visszatért a kezdő mondatra, hogy most neki milyen sz…, és ha más nem, majd a kötél megoldja. Egy női név is elhangzott a történetben, aztán elkezdett egy kutyát emlegetni, hogy az legalább mellette van. Persze kutya sehol, mindaddig, míg a hátizsákból elő nem kerül egy plüsskutyus, és nemsokára a sokat emlegetett kötél – valami szürke, hosszúnak tűnő zsineg egy csomóba összegabalyodva. Megforgatta párszor maga mellett, majd visszagyömöszölte a zsákba. Egyik kezében a plüsskutya, másikban a borosüveg, amelynek már alig volt az alján valami.

És persze mindvégig mondott, mondott. Fél órát utaztunk így együtt, a végállomáson mindenki leszállt.  Amikor hátranéztem, ő még mindig fent volt és folytatta a monológját. Azért mégiscsak remélem, hogy nem gondolta komolyan azt a kötelet…

Fotó: Pixabay.com