A helyenként már paranoid szintet ütő aggodalom adott szempontból még elfogadható is lenne, hiszen minden országnak érdeke, hogy az energetikai és más ágazatok felett lehetőleg maga rendelkezzen, vagy legalábbis meghatározó hányadban birtokolja az erőforrásokat, eszközöket, szolgáltatásokat. Csakhogy, mint oly sok más téren, itt is egyfajta tudathasadásos állapotnak és egyben durva kettős mércének vagyunk tanúi. A nemzetgazdaságot, stratégiai ágazatokat féltők ugyanis érdekes módon kiemelten a magyar befektetésekre érzékenyek, a magyarországi tőkétől féltik leginkább a szuverenitást. Aggályaikat ráadásul arra alapozzák, hogy a magyarországi befektetések mögött tulajdonképpen az orosz tőke áll. Ha igaz is lenne ez, önmagában nagyon halvány érv, hiszen más országból érkező, az energiahordozók vagy a nyersanyagok piacára belépni szándékozó befektető esetében sem kizárható, hogy közvetve más érdekeket is képvisel.

A gyengécske érveken túl a nemzetgazdaság féltőinek (akik között előkelő helyen állnak az AUR és elvbarátaik politikusai, de más pártoknál sincs hiány ilyenekből) fellépése, ágálása azért is dühítő, mert miközben azt hirdetik, hogy tűzzel-vassal meg kell akadályozni, hogy a magyar tőke jelenjen meg a stratégiainak tekintett ágazatokban (mert ez egyenértékű az országnak Budapest általi lassú felvásárlásával), pár alapvető tényről mélyen hallgatnak. Az egyik, hogy a magyar befektetők nem tegnap óta vannak jelen a román piacon, és ráadásul távolról sem a legjelentősebb szereplők, így nem  lehet arról beszélni, hogy „felvásárolnák az országot”. Továbbá a stratégiainak számító ágazatokban az „idegenek” eddig is jelen voltak, arról nem beszélve, hogy érdembeli fejlődés csak ott volt tapasztalható, ahol a külföldi tőke megjelent. Nagyon kevés kivétellel azon nemzetgazdasági szempontból kiemelten fontos ágazatokban, ahol a román állam megőrizte többségi tulajdonát (de főleg ott, ahol kizárólagos gazda maradt), évtizedek óta zűrzavaros, gyanús állapotok uralkodnak, szűk érdekkörök játszóterévé váltak ezek a nagyvállalatok, s gazdasági teljesítményüket még a legjobb esetben is csak a stagnálás jellemzi. Harmadikként pedig hadd említsük meg, hogy a román állam egyáltalán nem járt/jár rosszul a stratégiai ágazatok részleges „kiárusításával”, arról nem is beszélve, hogy a legtöbb idevágó befektetés esetében nem eladtak, hanem csak egyes jogokat (kitermelési, szolgáltatási) ruháztak át időlegesen.

Bárhonnan is néznénk, az ország sorsáért való mély aggódás és féltés álcájába csomagolt vészmadárkodás sajnos ezúttal sem több ócska nacionalizmusnál, sovén ámokfutásnál, idegengyűlöletnél, melynek célja fenntartani a magyar mumussal szembeni félelmet, gondosan elterelve közben a figyelmet a valós problémákról: például az állam igencsak kétséges hatékonyságáról ezen a területen.

Fotó: Pexels.com