Románia felkészülése a békére

Bukarest különféle nem hivatalos csatornákon igyekezett felvenni az angolszász országok képviselőivel a kapcsolatot, és megkezdte a felkészülést az elkövetkezendő béketárgyalásokra. Egyelőre nem találtunk adatokat arról, hogy egymás tudtával vagy anélkül – a román politikai stílus ismeretében az előbbinek nagyobb a valószínűsége –, de az Antonescu-kormány képviselői, Mihály király és környezete, de éppígy az ellenzék is különféle közvetítőkön keresztül felvette a kapcsolatot a nyugati szövetségesekkel. Az ellenzékben lévő történelmi pártok képviselői közül a parasztpárti Iuliu Maniu volt a legaktívabb, aki kitűnő angolszász összeköttetésekkel rendelkezett. A különböző irányból indult kapcsolatfelvételi kísérletek abból a szempontból egyformának tekinthetők, hogy brit–amerikai katonai jelenléttel számoltak. A román politikai elit – és maga a társadalom is – elutasította a szovjetekkel való egyezkedést, ebben a kommunizmustól való félelmen és Besszarábia esetleges megtartásának lehetőségén túl a román társadalom két évszázadra visszamenő Oroszország-ellenessége is szerepet játszott.

Hitler 1943. április 12-én már szabályosan felelősségre vonta Ion Antonescu marsallt a király és a román külügyminiszter környezetéből észlelt, a háborúból való kiválás szándékára utaló jelekért. Mihai Antonescu külügyminiszter ugyanis úgy nyilatkozott a bukaresti török követ előtt – ezt januárban jelentették a Führernek Ankarából –, hogy mind Hitler, mind Göring tartanak az oroszoktól, és ezt a legutóbbi tárgyalásaikon éreztették vele is és a marsallal is. „Európa és Németország megmentésére kölcsönös megértésen alapuló békéhez kell utat keresni” – idézte fel Hitler Antonescu marsallnak a román külügyminiszter szavait, amelyeket a bukaresti török követ előtt mondott. A Führer pontonként olvasta fel a vádakat a magyarázkodó Antonescunak: a román külügyminiszter egy semleges diplomatának előadta, hogy a román politika teljesen független Németországtól, erről február második felében kapott hírt. Március közepén viszont arról érkezett jelentés Berlinbe Törökországon keresztül, hogy törés következett be a háborúból mielőbbi kiválásra törekvő királyi udvar és a miniszterelnök között, s a külügyminiszter határozottan az előbbi felé hajlik. Ugyanebben a hónapban a madridi román követ az ottani külképviseletek egész sorát kereste fel, s azt akarta elérni, hogy a hadviselő felek között közvetítő lépéseket indítsanak el. Ezeket a híreszteléseket még hírügynökségi jelentés is alátámasztotta. Március végén Bernben tárgyalt a svájci román követ a kormánnyal és több külképviselettel. A tapogatózások sikert értek el, ugyanis a volt londoni román követ megüzente az akkor ellenzékben lévő parasztpárti vezetőnek, Maniunak, hogy ha az Egyesült Királyságba utazna, akkor nemcsak az angolokkal, hanem az oroszokkal is tudna tárgyalni. Ebben az időben a külügyminiszter bizalmasa Madridban és Lisszabonban járt a békeközvetítések megindítása céljából, majd a madridi román követ felkérte kormánya nevében az argentin és a portugál képviseletek vezetőit, hogy legyenek közvetítői Románia békekötési óhajának az Egyesült Nemzetekkel. Hitler végül azzal zárta részéről a vádak ismertetését, hogyha a román követ csak hazáját képviseli béketapogatózásai során, már az sem lett volna lojális Németország irányába. Erről előre értesítenie kellett volna szövetségesét. Arra azonban szavakat sem talált, hogy Románia az ő nevében is tárgyalt.

Antonescu válaszában hűségéről biztosította a Führert, s azt bizonygatta, hogy az egész román nemzet mögötte áll. Szerinte az Udvarnak nincs befolyása a politikára, a tömegeknél pedig egyáltalán nincs visszhangja. Az ellenzék pedig, így különösen Maniu, nem számít. Elismerte, hogy intrikusok rábírták a királyt bizonyos gesztusokra, ő azonban levélben szigorúan figyelmeztette őt, s azóta nem mozdult sem az Udvar, sem az ellenzék. A madridi követ eljárását letagadta, és kivizsgálást ígért. Végül külügyminisztere lojalitásáról is biztosította a németeket, elképzelhetetlennek tartva, hogy béketárgyalásokba kezdett volna. Hitler, úgy látszik, ekkor megelégedett azzal, hogy a románok tudomására hozza; minden lépésükről tud, s a marsall tetszésére bízza, hogy a közöltek alapján mit kíván tenni. A román béketapogatózások a másnap déli tárgyalásokon is előkerültek, azonban Antonescu mindent tagadott, lojalitásáról biztosította a német vezetést és megvédte külügyminiszterét.

A román elit békeelőkészítő tevékenységéről a magyar kormány is tudott, sőt, ez a mozgás nyílt titok volt Budapesten. Vita Sándor erdélyi meghívott országgyűlési képviselő írta visszaemlékezéseiben, hogy „valamelyik háborús esztendőben, talán 1942-ben, Lillafüreden volt a kormánypártnak több napos konferenciája, amelyen az erdélyiek közül is többen részt vettünk. Ullein-Reviczky (Antal), aki akkor külügyi sajtófőnök volt, majd nemsokára stockholmi követ, néhányunkat az erdélyiek közül (…) külön is sok mindenről tájékoztatott a külpolitikai helyzetet illetően. Tudnak róla, hogy Románia tapogatózik Nyugat felé, s talán nem is Antonescu tudta nélkül.”

1942 végén Bethlen István volt miniszterelnököt az egyik budapesti nagybank igazgatója azzal kereste fel, hogy Iuliu Maniu szeretne kapcsolatba lépni vele mint a magyarországi békepártiak vezetőjével. Mivel a németek tudta nélkül Bethlen esetében ez elképzelhetetlen lett volna, Bánffy Miklós – erdélyi nagybirtokos, arisztokrata származású ismert író, korábban Magyarország külügyminisztere is volt, ekkor a magyar felsőház behívott erdélyi tagja, más politikai tisztséget nem töltött be – vállalkozott az útra. Erre jó alkalom kínálkozott, ugyanis Antonescu a bukaresti magyar követen keresztül teljes titoktartás mellett egy olyan régi politikai egyén kiutazását kérte, akinek semmi hivatalos minősége nincs, és tárgyalhatna vele a két ország közötti vitás kérdések megoldásáról. Bánffy Miklós 1943 júniusában a magyar kormány megbízásából utazott Bukarestbe, hogy titokban Maniuval is találkozzon. Végül Antonescu megbízottjával tárgyalt, ennek azonban nem sok értelme volt. Maniunak azt a javaslatot tette, hogy Románia és Magyarország egyszerre szakítson a Tengellyel, mert ezzel lényegesen megrövidítik a háborút és elkerülik, hogy országaik hadszíntérré váljanak, továbbá Erdélyben maradjon fenn a status quo addig, amíg a nagyhatalmak nem döntenek az új határokról. Ezzel szemben Maniunak az volt az álláspontja, hogy előbb Magyarország rendezze a szlovák és a délszláv ügyeket. Bánffy benyomása a megbeszélésről az volt, hogy Maniu és Edvard Beneš – az 1918 és 1939 között létezett Csehszlovákia külügyminisztere, majd elnöke, ekkor a londoni emig­ráns cseh kormány vezetője – már korábban megegyeztek egymással. Szempontunkból ez azért fontos, mert ebből az is kitűnik, hogy az átállást szervező román politikának a háború lerövidítése, a két nép szenvedése, esetleges megbékélése másodlagos szempont volt, az elsőt Észak-Erdély visszaszerzése jelentette. Ennek érdekében egyezkedtek Benešsel, szerették volna visszaállítani a kisantantot, és ennek rendelték alá minden cselekedetüket.

Maniu ekkor már komoly diplomáciai tevékenységet folytatott. 1942 végén két memorandumot küldött Londonba, amelyekben a román nép németellenességét bizonygatta. 1943. áprilisi üzenetében már azt írta, hogy az általa vezetett „egyesült ellenzék” az angolszász csapatok megjelenését követő 24 órán belül képes megdönteni az Antonescu-rezsimet és különbékét kötni a két nyugati nagyhatalommal. Egyben jelezte, hogy az egyesült ellenzék szabad kezet kapott Mihai Antonescutól. Benešnek, a londoni emigrációs csehszlovák kormány elnökének – akivel még bécsi egyetemista éveiben kötött barátságot – 1943-ban többször üzent, és arra kérte, hogy képviselje Romániát a szövetségeseknél, elsősorban Moszkvában. Beneš ennek eleget tett, és az 1943. decemberi moszkvai látogatásán közbenjárt Románia érdekében Sztálinnál. A következő év áprilisában megüzente Maniunak, hogy Magyarország, Bulgária és Románia közül azon ország kerül előnyösebb helyzetbe a háború végeztével, amely hamarabb átáll a szövetségesek oldalára.

Kása Csaba

(folytatjuk)