Ismerősök vagyunk, mert tudod a nevem. Talán még az úton is felismerjük egymást. Megtörténhet, hogy köszönőviszonyban vagyunk. Tán valamikor régebb szomszédok/iskolatársak/kollégák voltunk. Akár visszaemlékezhetünk olyan időszakra vagy eseményre, amikor több-kevesebb időt ugyan­azon a helyen töltöttünk, vagy az is lehet, hogy még néhányszor találkoztunk is, beszéltünk is. De ennyitől még nem ismerjük egymást. 

Igen, látjuk egymást, ami néhány dologról árulkodik ugyan, némi külső jelzés vagy megnyilvánulás is jelentéssel bírhat. De megismerni egymást a köszönőviszony fenntartásánál hosszabb és mélyebb folyamat, ami úgy kezdődik, hogy közös időt töltünk együtt és odafigyelünk egymásra. Majd ha valóban érdeklődünk, akkor beszélünk és (meg)hallgatjuk egymást (legjobb, ha kölcsönösen...). Továbbá, ha biztonságban érezzük magunkat, akkor megnyílunk, személyes gondolatokat, érzéseket osztunk meg. A mélyülő kapcsolat – kapcsolódás – folyamán egymásra bízhatjuk a szívünkben lakó vágyakat vagy félelmeket. Az így lekerült páncél és álarc alatt megláthatjuk egymás igazi arcát. Ezután lehet elmondani: ismerlek. Ily módon egymáshoz közelebb kerülve majd eldönthető, hogy kívánom-e továbbvinni ezt a kapcsolatot a barátság vagy párkapcsolat irányába, vagy megmaradunk csak ismerősnek.

A mai világunk ezt a folyamatot túl hosszúnak és lassúnak tartja. Ezért is van, hogy barátságok, párkapcsolatok hirtelen születnek és szintén ilyen gyorsasággal érnek véget. Egymás után gyorsan pörögnek a legújabb ismeretségek és merülnek feledésbe. Az ember egyre türelmetlenebbül „fogyasztja az ismerősöket” s egyszerűen meg sem meri mutatni magát, mert esetleg fél a csalódástól. Így a felszínen elszórakozza az életet, a „nekem jár” hamis jogán.

Tisztelet a kivételnek: azoknak, akik veszik a bátorságot, hogy őszintén érdeklődjenek és megmutassák magukat; akik nem előny vagy nyereség miatt, hanem tiszta szívből és tisztelettel akarnak ismerkedni, barátot szerezni és megtartani.

Keresztes Erika 
bizalmi tanácsadó