Ilyen fúró-faragó népművész a szentiváni Fazakas Sándor, aki a fa mellett a csontot választotta ki megmunkálandó anyagnak. Tárgyai készítésekor főleg a használhatóságot tartja szem előtt, folyamatosan keresi az új megoldásokat. Leleményes, csavarintos, székely furfanggal megáldott alkotó, aki a semmiből is tud teremteni, s ami a kezébe kerül, az megváltozik, megszépül, teljesen átalakul, valósággal életet lehel az élettelenbe. 

Fazakas Sándor 1953. május 10-én született Uzonban. Előtte még négy testvére látta meg a napvilágot: Piroska, Béla, Rozália és Árpád. Édesapja, Fazakas Béla étfalvazoltáni származású elismert kovácsmester, édesanyja, Kökösi Piroska hosszúfalusi volt. Apja a kollektivizálásig önállóan dolgozott Szőcs Tamás műhelyében, inasokat is tanított, majd Brassóba kényszerült ingázni, a traktorgyárban dolgozott. Nagyon precíz ember volt, ezért Patikus lett a beceneve. Még nyolcvanévesen is patkolta a lovakat, de ez lett a veszte, mert patkóigazítás közben egy ló fejbe rúgta; aztán 5 évig nyomta az ágyat, 84 évesen halt meg. Az édesanyja 73 évet élt, időközben két testvére is elhunyt. 

A családapa Szentivánban épített házat, ahol a kis Sándorka már 10–12 évesen fúrt-faragott, állandóan ügyeskedett valamilyen téren. Iskoláit itthon, Szentivánban kezdte. I–IV. osztályos korában Kelemen Erzsébet tanítónő, az V–VIII. osztályban Fábián Gizella osztályfőnök keze alatt. A VIII. osztály elvégzése után 3 évig asztalosságot tanult a sepsiszentgyörgyi Perspektíva Szakközépiskolában, utána 2 év következett a művészeti líceumban. Praktizálni, sőt, tanulni Kálnokra járt ki, az ottani híres Bálint Andráshoz, akinek fából faragott tárgyai felejthetetlen élményt nyújtottak a fiatal Sándornak. Sokat tanult e híres mestertől. Az asztalosság és a fafaragás csínjának-bínjának elsajátítása után Prázsmárra ment, ahol egy ottani mestertől eltanulta a márványírást is. A legjobban mégis a csontok faragása, megmunkálása vonzotta.

Egy kétéves mesterképző elvégzése után oktatómesterként dolgozott a Perspektívában. Később magánzói engedélyt váltott, és azóta itthon, a falujában dolgozik a mai napig, szünet nélküli szorgalommal, szakértelemmel. Mindig vonzódott az egyedi dolgok iránt, olyan tárgyakkal akart foglalkozni, amelyeket csak ő tud elkészíteni. Soha nem szerette a „durva” mesterségeket, és nagyon bántja, hogy a gépek háttérbe szorítják az emberi kezet; a mai „termopán” világ számára idegen. Nehéz kenyér a Fazakas Sándoré, mert a csontfaragás nagyfokú precizitást igényel és sok utána a porral járó munka is, ami veszélyes az egészségre, de első házasságából született lánya (négy gyermeke van összesen), Henrietta is tökéletesen elsajátította a mesterséget, és ebből él Magyarországon; főként ékszereket, apró tárgyakat készít.

Fazakas Sándor színes egyéniség. Fiatal korában foglalkozott testépítéssel, negyven évig aktív zenészként szaxofonozott minden stílusban, ám miután a hangszer tönkretette fogait, alkalmi zenészből átcsapott alkalmi vőfélynek. Falujában, Szentivánlaborfalván kultúrigazgató is volt, dalárdát szervezett, táncokat, színdarabokat mutattak be, negyvennyolcas emlékművet is készített falujának. Kertje tele van gyümölcsfákkal, udvara majorsággal. Felesége, Ildikó Rozália, hűséges társa.

A csontfaragáshoz az alapanyagot (főleg marhacsontokat, szarvakat) a fogarasi vágóhídról szerzi be. Ezekből készít sótartót, poharakat, pásztor- és vadászkürtöket, kaszafenő kőnek tartót, fésűt, késeket, cipőkanalakat, gyűrűket, fülbevalókat, nyakláncokat stb. Két impozáns munkája a Lehel és Sándor kürtje. Az erdélyi pirostarka ökör és a hortobágyi szürkemarha szarvát tartja a legkitűnőbb alapanyagnak.

Sokat jár vásárokra, tárgyait már az egész világ ismeri, hiszen sok távolról jött ember vásárolt tőle. Véleménye szerint erős érdekvédelemre lenne szükség, hogy ezek a hagyományos, mára egyre ritkuló szakmák – s velük együtt az ezeket éltető és ebből megélni képes népi mesteremberek – el ne tűnjenek. 

Ambrus Lászlóné, Uzon

(Megjegyzés: Ezen újságcikk megírásához a Fazakas Sándorról már megjelenteket is felhasználtam.)