Megpróbálom a lehetetlent. Több okom is van rá. És csak remélem, hogy sikerül e sorok alatt felnőni a kihíváshoz és kicsit fejben, de leginkább a szívben megtalálni a válaszokat, amiket lehetetlenség szavakba önteni, de – ideális esetben – ott lapulnak majd a sorok között, és szemmel talán nem, de szívvel olvashatóvá válhatnak. A kérdés itt: mi a szeretet? Érzelem, illúzió, kémiai vegyhatás a biológiai testben? Vagy valami mindezek fölött álló (netán) isteni minőség? Az alábbiakban erre próbálunk választ találni.

Abból indulnék ki, ami már van, amit már – énnálam okosabbak – megtapasztaltak, körüljártak, lefektettek, ismertek, netán értettek is. Mit mond – lássuk – a hagyomány?

Érdekes tény, hogy az ókori kultúrák politeista istenképe mentén a szeretet-szerelem motívuma mindig jól definiált és konkrét istenséghez kötött volt. Az ókori görögök például nyolc (!) típusát különböztették meg a szeretetnek. Nem fogom felsorolni őket, érdemes ráguglizni! Azért ez a szám kicsit akár utalhat is az ókori hellén ember szellemi-érzelmi nívójára (úgy érzem, jelenünkben jóval szűkösebbé vált ez a bizonyos szeretetpaletta). De ugorjunk!

A tibeti buddhista vallási filozófia a szeretetet hét szintre tagolja. Itt kicsit egyszerűbb a dolog, mivel a hétből a felső négy az isteni szférákba tartozik, testi ember nem érheti-értheti. Az alsó három az emberé. Ezt kifejteném, mert érdekes! A legalsó, ergo legsilányabb (sic!) formája a szeretetnek az a testi, vágy alapú érzelmi csomag, ami leginkább a biológiai késztetés nyomán támad fel az emberben. Ez értelemszerűen egy rövid életű, felszínesebb formája a szeretetnek. A második szintű-típusú szeretet a „szeretlek, ha te is szeretsz engem” jelleggel bír. Ez egy feltételekhez kötött, kicsit adásvétel-cserekereskedelem jellegű „valamit valamiért” szeretettípus. E kettő – a leírtak tükrében – valószínűleg ismerős, éljük, látjuk, tudjuk a hétköznapok szintjén. És akkor jöjjön a harmadik szeretetminőség, amely alulról már határos az isteni szeretettel. „Úgy szeretlek téged, ahogyan te szeretnéd, hogy szeresselek.” Ez már egy nagyon más valami. Nincs feltételekhez kötöttség, nem valamiért, hanem csak mert vagy!

Az, ki akárcsak felszínesen is, de ismeri a keresztény tanításokat, tisztában van vele, hogy a jézusi tanítás alapmotívuma a szeretet. „Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből. Ez az első parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincs más ezeknél nagyobb parancsolat.” (Mk 12:30-31) Ezek a Mester szavai az Újszövetségből, Márk evangélista tolmácsolásában. Itt lényegében Jézus összesűrítette a mózesi tízparancsolatot. Istenszeretet és felebaráti szeretet, nincs más nagyobb parancsolat – mondja.

Meglátásom szerint a mindennapok emberének életéből nagyon hiányzik az Isten szeretete. Jó esetben jelen van valami, de azt inkább istenfélelemnek nevezném. Köze nincs a kettőnek egymáshoz! A felebaráti szeretetről pedig: értjük mi ezt egyáltalán?! A már eleve – számomra – antipatikus embertársamat, akire még valamiért orrolok is, tudom úgy szeretni, mint magamat? Tudok mosolyogva a szemébe nézni, netán ölelném, csókolnám? Biztosan nem! És akkor mi a teendő!? Akkor legalább ne bántsd! – mondaná Jézus.

Sajnos a világ kórképe azt mutatja, hogy nem értjük, nem éljük, nem tudjuk a szeretetet. Párkapcsolat, barát, rokon, ismerős (felebarát) szintjén napi szinten belebukunk saját önzésünkbe. Pedig szeretni csak és kizárólag önzetlenül lehet!

Mit mond Jézus? Ne légy önző állat! Jó na, ő más szót használ, azt mondja: szeress!

Kisgyörgy Benjámin