A sírkertbe lépve a civil kezdeményezésre és hozzájárulással emelt emlékműnél korabeli magyar katonai egyenruhában díszőrséget álló hagyományőrző fiatalok, az egyik fenyőmatuzsálem tövében felállított ideiglenes oltár mellett pedig a Történelmi Vitézi Rend tagjai, huszár hagyományőrzők, valamint ünnepi díszbe öltözött zarándokok karéjában felsorakozott egyházi és világi tisztségviselők látványa fogadott. Jelen volt lánya és unokája kíséretében a 102. életévét taposó, sepsiszentgyörgyi vitéz Bartha Mihály úzvölgyi veterán katona is, aki hatvan éve elmaradhatatlan résztvevője a megemlékezésnek, de ott voltak a rendfenntartó szervek mundérba, valamint a titkosszolgálatok civil ruhába bújtatott tagjai is. Nem tudhatni, hogy túlzottnak tűnő létszámukat mi indokolta: a kegyeletnyilvánítók biztonságának vagy az alaptalanul és törvénytelenül létrehozott román parcella épségének a szavatolása?

Az elmúlt huszonöt esztendőben kialakult hagyomány szerint a főhajtás a sepsiszentgyörgyi Kanyó Albert által érces hangon megszólaltatott tábori kürtszóval vette kezdetét, majd a temető tulajdonjogát magáénak mondható Csíkszentmárton község plébánosa, ifj. Czikó László és Bucsi Zsolt Tamás, a sepsiszentgyörgyi református vártemplom lelkésze közreműködésével tartott egyházi szertartással folytatódott. 

Isten katolikus szolgája igehirdetésében rámutatott: „Ez a föld itt vérrel van megszentelve, és minden kereszt, minden kő, minden hant egy-egy történetet őriz. Fiatal életekét, megtört családokét, de ugyanakkor el nem mondott álmokat, rendíthetetlen bátorságot és hűséget is. „Jézus Krisztus mondja, nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az Ő barátaiért.” Ezek a katonák, legyenek bármely nemzet fiai, nem könyvből tanulták meg a szeretet legnagyobb formáját, hanem a csatatéren, vér és szenvedés közepette élték meg. Az Ő áldozatuk nekünk ma példát mutat, hogyan kell hűségesnek lenni akkor is, amikor az élet a legnagyobb árat kéri. Úzvölgye nemcsak temető, hanem tanítómester is. Tanít arra, hogy a szabadság soha nem magától értetődő, hanem vérrel megváltott örökség. Tanít ugyanakkor arra is, hogy a múlt sebeiből nem újabb gyűlöletet kell fakasztani, hanem megbékélést. Hiszen, ha a hősök tudtak vállvetve küzdeni, ha a halál közös sorsukká lett, akkor nekünk, élőknek, a béke kell közös küldetésünkké váljon.” 

Vitéz Bartha Mihály unokájával, Bartha Éva Máriával az úzvölgyi magyar haditemetőben

A református lelkipásztor azért fohászkodott, hogy „augusztus 26. kerüljön vissza a maga méltó helyére. Oda, ahol lennie kell.” Hiszen, amint Mózes mondta, most nem kell lármázni, nincs helye a kiabálásnak, hanem a térdeinkre van szükség, ahhoz, hogy leboruljunk. Leboruljunk Isten és az itt elhunytak emléke előtt. Felhívta a figyelmet a hely Isten jelenlétéből fakadó szentségére és arra kért, hogy „úgy álljunk itt meg, mint akik valóságosan szent földön vagyunk, ahol nemcsak a természet csendje ölel körbe bennünket, hanem a történelem súlya és az áldozat szent emlékezete is. 

Emlékeztetett, hogy „ez a temető nem egyszerű sírkert. Ez a hely tanúság arról, hogy voltak férfiak, akik nem magukért éltek, hanem másokért adták életüket. Így a hantjaik azt üzenik, van szeretet, amely erősebb a halálnál. Van bátorság, amely nem hátrál meg a félelemtől. És van hűség. Az itt nyugvók életük odaadásával tettek erről tanúbizonyságot. Bizonyították, hogy a haza, a család, a hit, a közösség többet ér a puszta önfenntartásnál.” 

A hősi halottakért mondott közös imádság után elsőként Dolhai István, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezetője szólt az egybegyűltekhez. Hangsúlyozta: „az úzvölgyi katonai temető nem csupán egy földdarab, ahol kereszteket állítottak, ez a hely a történelem csendes tanúja. Itt nyugszanak azok, akiket a háború elért, bedarált, elnémított. Akik nem döntéshozók voltak, hanem elszenvedői egy történelmi korszaknak, amelyben sajnos az emberi élet túl gyakran vált számmá, statisztikává. Az itt nyugvó emberek nem maguk választották a háborút. Ők csupán elviselték. Fázva, éhezve, sebesülten, mégis méltósággal szolgálták a hazájukat.” 

A megkoszorúzott emlékmű

Végezetül reményének adott hangot, hogy „az úzvölgyi temető a jövőben is megmarad annak, ami a rendeltetése, és amit a létrehozást követően, hosszú évtizedeken át számunkra jelentett: az emlékezést, a kegyeletet és az elődeink hősi áldozata iránti tiszteletet. A legfontosabb üzenet számunkra nem lehet más, mint a hazájukért elesett katonák kölcsönös tisztelete, bármelyik oldalon is harcoltak.”

Borboly Csaba, az RMDSZ Csíki Területi Szervezete elnökének ez alkalomból elhangzott beszéde szerint „a történelmi múltnak a megtartása, az erre való emlékezés kötelessége mindannyiunknak, hogy tudjuk megtartani ezt a helyet, tudjuk megtartani ezt a nemzetet, ezt a kultúrát. Hogy az itt meghozott hősi áldozatoknak legyen továbbra is üzenete, és ne váljanak értelmetlenné.” 

„Az úzvölgyi temető tekintetében nemcsak kiemelten a két világháborúra emlékezünk, hanem jó néhány éve sajnos arra is, hogy a történelemnek mindig is jöhetnek olyan ballépései, olyan sikertelen fordulatai, amelyek befolyásolhatják egy nemzet sorsát, illetve különleges kihívások elé helyezhetik.” Úgy, amint ez 2019-ben bekövetkezett, „amikor itt ránk törték a kaput, amikor itt betonoztak”. Mindez pedig arra figyelmeztet, hogy „a békéért ki kell állni” (…) Le kell vetkezni a közönyt és a félelmet, „mert, ha hagyjuk, hogy a törvény ezen az udvaron ne érvényesüljön, akkor bármi megtörténhet” – tette hozzá a politikus.

„Nyugalmat a holtaknak, békét az emlékezőknek és hitet az építkezőknek” – indította ünnepi beszédét Bíró Barna Botond, Hargita Megye Tanácsának elnöke. Majd így folytatta: „Amikor egy temető kapuját átlépjük, az alázat, az emlékezés az, ami minden emberben meghatározóvá válik. Eszünkbe jutnak történetek emberekről, családokról, akik egy közösség életét előbbre vitték. Akik olyan áldozatot hoztak, amit mi talán soha nem fogunk tudni igazán értékelni. Hiszen az életüket adták azért, hogy ne csak egy kis közösség, ne csak a családjuk, hanem az egész nemzet és a haza egy kicsivel jobb és több legyen a felnövő nemzedékek számára. Hát nem érdemlik meg, hogy nyugalomban legyenek ebben a hadi temetőben? Azok, akik az ők emlékét szívükben hordozzák, békével kell ezt megtegyék. Nem lehet egy ilyen katonai temető a provokátorok játékszere. Nem lehet levitézlett politikusok megfakult politikai imázsának az eszköze. Ez valóban alázatot és letérdeplést követel meg. És nem szabad sosem szemünk elől veszítsük, hogy minden kornak megvannak a saját áldozathozatalai. Minden korban megvannak a kihívások, amik elől nem szabad megfutamodni, nem szabad elbújni. Mert minden generációnak meg kell hoznia azokat az áldozatokat, amelyekkel egy kicsit jobb jövőt tud teremteni. 

Igét ifj. Czikó László plébános és Bucsi Zsolt Tamás református lelkipásztor hirdetett

Azok a katonák, akik itt pihennek, ilyen áldozatot hoztak. Az életüket áldozták reménykedve abban, hogy majd itt egyszer olyan körülmények fognak uralkodni, hogy mi a közös jog, a szabályok tiszteletben tartásával fogjuk a saját életünket és a saját érvényesülésünket megrendezni, megszervezni. Hogy nem kell többé ekkora áldozatot hozni. Ma pedig, amikor azt látjuk, hogy ezek a közösen kialakított szabályok meg akarnak rendülni, akkor ki kell álljunk és meg kell erősítsük ezeket. Mert nekünk ma ezek a szabályok, ezek a jogállami intézmények kell garantálják azt, hogy mi itt építkezni tudjunk. Mert minket a Jóisten erre a csodálatos tájra rendelt. És nekünk nem a múlton kell összeveszni, hanem a jövőért kell összefogni és építkezni.” 

A csíkszentmártoni Po­szogó Fúvószenekarnak, valamint a Baka János egyházi kórusnak köszönhetően színvonalas, mindvégig méltóságteljes megemlékezés koszorúzással és himnuszaink eléneklésével ért véget. Elsőként vitéz Bartha Mihály helyezte el unokája, Bartha Éva Mária segítségével a kegyelet virágait és hajtott fejet egykori bajtársai emléke előtt.