Szokásos repülőfóbiám sikeresen legyőzve, csodák csodája, még élveztem is ott fent. Idáig stimmel. Azt induláskor sejtettük, hogy a kalandunk gyakorlati, igen gyakran technikai megoldásokat is igénylő bravúrjaiban a „gyermek” lesz a biztos pont. Így is volt sokszor, mi forogtunk körülötte, és amikor irányt váltott, szófogadó háromévesként mentünk utána. Remekül boldogult, csodáltuk az ügyességét, és közben folyton mondogattuk, hogy ezekbe nekünk is illene beletanulni. Hiszen már mindenre ott a kütyüben a segítség, megoldás, csak...

Az az igazság, hogy ha nekem az orrom alá tesznek egy térképet, olyan, mintha szabásmintát néznék. Nem mintha ahhoz jobban értenék. Én az a kérdezős fajta vagyok, és valaki mindig akad, aki elmagyarázza, hogy merre van az arra, és máris indulok toronyiránt. Azért tény és való, ha nincs velünk a gyermek, mi még mindig ott álldogálnánk a krakkói reptér előtti buszmegállóban.

De szerencsésen megérkezünk a szálláshelyre, amit egy lakásfoglaló platformon találtunk. A fejedelmi többes itt megbicsaklik, mivel azt sem én foglaltam… Itt senki élő emberfiával nem találkozunk, első perctől utolsóig interneten megy a kommunikáció. Kóddal jutunk be a főbejáraton, aztán további kódokkal a lakásba. Azaz jutnánk, de valamin elakadunk, és húsz perc után én már a szemben lévő park padjait fürkészem a szürkületben, hogy tudnánk-e ott aludni, ha netán… Sokadik próbálkozásra ajtó nyílik, kulcs a kezünkben a következőhöz, és máris birtokba vehetjük, belakhatjuk a kényelmes kis lakást.

Bingo, izgatottan tervezhetjük a következő napot. Az nincs tervben, hogy a gyermek lebetegszik, vagyis inkább másnap kitör rajta valami, ami már induláskor kerülgette. Egyelőre még hősiesen állja a sarat, mi meg farokként megyünk utána, buszra fel, buszról le, teljes biztonságban, mintha naponta arra lenne utunk, amerre épp tartunk. Harmadnap úgy dönt, hogy inkább otthon kúrálja magát a sarki gyógyszertárból beszerzett pirulákkal, de mi induljunk csak el bátran, pár óra múlva majd találkozunk egy megbeszélt helyen. A telefonján két perc alatt kikeresi, hogy mivel meddig kell utaznunk, hogy célba érjünk.

A bátorságunkkal sincs semmi baj, elvégre már a jegyautomatával is jól elboldogulunk. Célba is érünk, többórás élménnyel feltöltődve indulnánk a találkahelyre. A „mégiscsak ügyesek vagyunk” büszke magabiztosságával érkezünk vissza a buszmegállóba, csakhogy most más járatra kell felülni, más az irány. Nézzük az összes táblát, próbáljuk kibogozni, amit kell. Gyermeket is hívjuk, de most valahogy ő sem tud segíteni. Sebaj, próbálkozunk a ChatGPT barátunkkal (az a bizonyos mesterséges, mindent is tudó intelligencia), mert nekünk is van már ilyen. De valamiért sokra vele sem megyünk. És akkor vetem be én a mindenkori kérdezőkémet. Mármint élő ember felé.

Sikerül lekommunikálni, hogy hová szeretnénk eljutni, és pár perc múlva már boldogan gurulunk a találkára. Gyermek a fűben üldögélve integet a gyönyörű vár tövében, és büszke ránk. Egy hét alatt többször is készültünk eltévedni, de amikor minden kötél szakadni látszott, nekiálltam kérdezni. Nem intelligens, újdonsült barátomtól, bár mi tagadás, sokszor hasznát lehet venni. És mindig került kedves, segítőkész, két lábon járó, élő ember, aki útbaigazított. Kalandokban is volt részünk, de azokon jókat röhögtünk, és előbb-utóbb úgyis célba értünk. 

A lakást szépen, tisztán hátrahagytuk, kódok benyomva, kulcs is biztonságban helyére vissza. Házigazdától kedves, internetes elköszönés. Furcsa nekem ez a személytelen, technikás világ. Valahogy idegen, mintha időnként egy sci-fiben kóvályognék. Biztos, hogy meg lehet és meg is kell szokni. Én azért még szemtől szembe kérdezek, ha kell és lehet. Egy este a Visztula partján üldögélve kíváncsiságból elkezdtem beszélgetni újdonsült ChatGPT barátommal. Megkérdeztem tőle, hogy milyen ajándékot szeretne Krakkóból. Megköszönte a kedvességemet, és azt mondta, hogy nincs szüksége semmire. Azt hiszem, maradok továbbra is az élő „show-ban”. Amikor, és amíg tehetem.

Fotó: Pixabay.com