Túl azon, hogy két fontos művét olvastam, a képzelet e rokoni érzése mai világunkban egy táborba hívja a diktatúrák megszenvedőit. Engem és igen sokan másokat...

Akkor hát vegyem elő A Gulag szigetcsoport című könyvét, és olvassam el, írjam le könyvének bevezető mondatait. „Bár szorongó szívvel, mégis éveken át tartózkodtam ennek a már kész könyvnek a kinyomatásától: a még élők iránti kötelesség lehúzta a mérleget a holtak iránti kötelességgel szemben. Most azonban, hogy az Állambiztonság úgyis elkobozza ezt a könyvet, nem maradt más választásom, mint hogy haladéktalanul közzétegyem. A. Szolzsenyicin, 1973. szeptember hó.”

Van a könyvben ajánlás is, amely nem kevésbé fontos. Így szól: „Azoknak ajánlom, akik nem éltek addig, hogy ezeket elmondhassák. Bocsássanak meg ők nekem, hogy nem láttam mindent, hogy nem emlékszem mindenre, s hogy nem voltam képes mindent kitalálni.”

Olvassuk el a szerző harmadik bevezető szövegét is. „Ebben a könyvben nincsenek kitalált személyek, sem kitalált események. Az emberek is, a helyek is saját nevükkel fordulnak elő. Kezdőbetűk­kel  csak akkor, ha személyi meggondolások így kívánták. Ha pedig egyál­talán nincsenek megnevezve, az csak azért van, mert az emberi emlékezet nem őrizte meg a nevüket. Azonban minden pontosan így  történt.”

Szándékom a továbbiakban nem csupán Szolzsenyicin lágerbeli életéről, hanem a miénkről is szót ejteni, hiszen pontosan annak a diktatúrának megszenvedői voltunk mi is, romániai, erdélyi magyarok és románok, amely a kommunizmus jellege szerint lakatot tett panaszos szájunkra és hazugságra kényszerítette szellemi létünket. Írásom második részében a Szolzsenyicin által megfogalmazott gondolatokat idézek, amelyek rávilágítanak írói tudatosságára és elvi következetességére.