A szovjet csapatok megközelítik Románia háború előtti határát

A szovjet csapatok – a 2. és a 3. Ukrán Front – 1943 végére átkeltek a Dnyeperen, és 400 km széles, 100 km mély hídfőt foglaltak el a folyó jobb partján, amellyel – hadászati szempontból – jelentősen megközelítették az akkori román határt. A románok számára ekkor már kényszerítő szükségszerűséggé vált az átállás előkészítése. Időközben az 1943. októberi moszkvai külügyminiszteri konferencián megállapodás született arról – bár ez nem szerepelt a kiadott nyilatkozatok között –, hogy a három nagyhatalom „együttesen jár el az ellenséges országok kapitulációja tekintetében, és az egyes országok annak a nagyhatalomnak a képviselőjével tárgyalnak majd, amelyek haderejével azok harcban állnak”. November végén pedig a teheráni értekezleten Churchill, Roosevelt és Sztálin arról döntött, hogy nem kötnek különbékét, és 1944-ben Nyugat-Európában egy második frontot hoznak létre. Ez utóbbi abból a szempontból volt fontos, hogy a napirendről – legalábbis egyelőre – lekerült a balkáni partraszállás kérdése, és ezáltal az esetleges angol–amerikai megszállás álma is szétfoszlott a románok számára. Ezért 1943 végén befejeződtek a lisszaboni, berlini és a madridi béketapogatózások.

1944. január 16-án fordulat történt, a brit kormány egy jegyzékben elismerte a szovjetek főszerepét a fegyverszüneti feltételek megfogalmazásában, azaz átengedte nekik a tárgyalások irányítását. Így Stockholmban 1944 elején Mihai Antonescu külügyminiszter megbízásából tárgyalások kezdődtek Frederic Nanu román és Alekszandra Mihajlovna Kollontaj szovjet követ között. Eredményre azonban nem jutottak, mert a külügyminiszter elutasította Észak-Bukovina és Besszarábia visszacsatolásának szovjet követelését. Ezzel párhuzamosan a király és az ellenzék nem csak Stockholmon, hanem Ankarán és Kairón keresztül is folytatott megbeszéléseket. Az áprilisra elkészült előzetes fegyverszüneti feltételeket – amelyet később ismertetünk – a román kormány a svédországi, az ellenzék pedig az egyiptomi diplomáciai csatorna útján kapta meg.

Románia békekötési kísérleteiről, valamint a román átállás tervezett részleteiről 1943 végén a magyar politikai elit is tudott. Decemberben Vita Sándor Bethlen Istvánnal beszélgetett a vonaton, többek között Erdély kérdése is szóba került. Bethlen attól tartott, hogy „mihelyt az oroszok elérik Besszarábiát, a románok át fognak állani, s megtámadnak minket. (…) (Bethlen) Aggódik Beneš moszkvai útja miatt. Attól tart, hogy Beneš Maniu megbízásából is tárgyal, s megegyezést igyekszik létrehozni azon az alapon, hogy Románia átengedi Besszarábiát a Szovjetuniónak, s ezzel szemben szabad kezet kap Magyarország felé.” A Romániába akkreditált magyar diplomaták is rendszeresen beszámoltak a kiugrás előkészületeiről szerzett értesüléseikről. Sztankay Zoltán brassói konzul már 1943 februárjában jelentést tett az ország átállási terveiről. Traub István és Schwartz Alfonz bukaresti ideiglenes ügyvivők pedig 1944 első felében küldtek beszámolót a románok kairói, ankarai és svájci tárgyalásairól, Maniu és Beneš kapcsolatáról.

Alexandru Cretzianu, Románia törökországi követe – aki nemcsak kormánya érdekeit képviselte, hanem titokban az ellenzéki pártok közvetítője is volt – azt javasolta, hogy a szövetségesek Londonban fogadjanak egy ellenzéki delegációt. A szövetségesek azonban Kairóban akartak találkozni ezen román pártok képviselőivel, ezért 1944 márciusában odaérkezett Cretzianu nagybátyja, Barbu Știrbey herceg, egykori miniszterelnök, a királyi család bizalmasa, és megkezdte tárgyalásait az ottani amerikai és szovjet követekkel. A herceg, aki ekkor sem állami, sem politikai pozíciót nem töltött be, nemcsak Ion Antonescu miniszterelnök hallgatólagos beleegyezésével utazott el, hanem indulása előtt eligazítást is kapott a marsalltól. Megbeszélései azonban nem vezettek sikerre, mert a szovjet fél szerint Știrbey csak az ellenzéket képviselte, nem a román nemzet egészét, miközben ők a román állam és a hadsereg vezetőivel akartak megegyezni.

A tárgyalások ideje alatt a Vörös Hadsereg kiszorította Besszarábiából a románokat, így a hódítás megtartása elméleti kérdéssé vált. A moszkvai rádió 1944. április 2-án este hivatalos nyilatkozatot tett közzé a Romániával szembeni politikájáról abból az alkalomból, hogy a Vörös Hadsereg elérte a Prut folyót, a Szovjetunió és Románia közötti 1940 előtti államhatárt. „A behatolást Romániába kizárólag katonai szükségesség diktálja, és nem irányul a román területi épség vagy a fennálló szociális rend ellen. A benyomulást Romániába az ellenség állandóan folytatott ellenállása tette szükségessé.” A szóhasználat oka, hogy a szovjet vezetés románok által megszállt területnek és nem Románia részének tekintette Besszarábiát, ennek értelmében a Prut folyónál lépték át az ország határát.

A hadi helyzet, Ó-Románia határának átlépése és az angolszászok által a román célpontok ellen végrehajtott légicsapások feltehetőleg felgyorsították a tárgyalásokat. Olyannyira, hogy 1944. április 12-én Kollontaj asszony, stockholmi szovjet követ átadta az előzetes fegyverszüneti feltételeket Frederic Nanu román követnek. Ugyanezen a napon Kairóban is átnyújtották az okmányt a román ellenzék képviselőjének. Ebben nem feltétel nélküli fegyverletételt követeltek a szovjetek, hanem a román átállás és a németekkel való szembefordulás esetén a keleti területeik elvesztéséért a nyugati részeken ígértek kárpótlást nekik. Az öt pont lényege a következő volt: a németekkel együtt harcoló tizenhárom hadosztályuk tegye le a fegyvert a Vörös Hadsereg előtt, vagy álljon át és támadja hátba a németeket a Vörös Hadsereggel együtt. Utóbbi esetben a román hadosztályokat a szovjetek Antonescu vagy Maniu rendelkezésére bocsátják – értelemszerűen annak, aki az átállást végrehajtja. Helyreáll a román–szovjet határ az 1940-es szerződésnek megfelelően, azaz a Pruttól keletre fekvő területek és Észak-Bukovina visszakerül a Szovjetunióhoz. Románia a megszállással okozott károkért jóvátételt fizet a Szovjetuniónak. Ezért cserébe viszont a szovjet kormány nem szállja meg Romániát és a második bécsi döntést igazságtalannak tekinti. „Egyetért azzal, hogy Erdély egészét vagy nagyobb részét a békeszerződéstől függően visszaszolgáltassák Romániának, és e cél elérésére a szovjet haderő a román haderővel közös hadműveleteket kezdjen a magyarok és a németek ellen.”

Nem sokkal később Románia kiugrási határideje lejáróban címmel az MTI Házi Tájékoztatója ismertette a Reuter hírügynökség írását, amely szerint Antonescu tábornagy számára kezd letelni az idő, hogy Romániát kivezesse a háborúból. „Románia nem élt azzal a kedvező helyzettel, amelyet Molotov szovjet külügyi népbiztos hivatalos nyilatkozata teremtett – amely szerint hajlandó bármely román kormánnyal tárgyalni, hogy az országot a kibontakozás útjára vezesse.” Ez azt érzékeltette, hogy a Románia küszöbön álló összeomlásáról szóló jelentések ellenére inkább a katonai, mint a politikai helyzet lesz a döntő. Feltehetőleg a rendszer emberei is tudták, hogy túlságosan is kompromittálták magukat, sőt, Antonescu is rajta van a háborús bűnösök oroszok által készített listáján. „A szövetségesek Románia számára már elkészítették állítólag a fegyverszüneti feltételeket. (…) A feltételekről semmi részlet sem szerezhető be. De könnyen lehet rájuk következtetni Molotovnak abból a kijelentéséből, amelyet akkor tett, midőn a Vörös Hadsereg a román határhoz ért, valamint abból a kijelentésből, hogy Sztálin pártolja Erdélynek Romániához való visszatérését.”
 

A román vezetés a kivárást választja

Időközben két olyan esemény történt, amely miatt feltehetőleg megtorpant a román kiugrás előkészítése, és az Antonescu-kormány a kivárás mellett döntött. Az egyik Magyarország 1944. március 19-i német megszállása és a háború folytatása mellett kiálló Sztójay-kormány kinevezése volt. A másik Antonescu Klessheimben, Hitlerrel folytatott kétnapos tárgyalásán történt. Március 23-án a Führer tájékoztatta a marsallt Magyarországgal kapcsolatos politikájának megváltozásáról, az ország megszállásáról. Majd négyszemközt megtette azt a bejelentést, amelyre Antonescu 1940. novemberi, első beszélgetésük óta szerette volna rávenni: hajlandó a 2. bécsi döntés felülvizsgálatára. Hitler a következőket jelentette ki: „A magyar kormány illojális magatartása miatt, és mert sem Románia, sem Magyarország lelke mélyén sohasem fogadta el a bécsi döntést, és miután Olaszország most kivált, Németország nem ítéli célirányosnak, hogy továbbra is a bécsi döntés aláírójaként fungáljon. (A Führer) arra kéri Antonescut, hogy egyelőre senkinek se említse imént elhangzott nyilatkozatát; ő (a Führer) azt adott pillanatban nyilvánosságra fogja hozni.” Vagyis ezzel a nyilvánosságra nem kerülő, homályos ígérettel kívánta román szövetségesének a hűségét biztosítani.

Következő megbeszélésükre alig több mint két héttel a Hitler elleni merényletkísérlet után, 1944. augusztus 5-én került sor. A Führer biztosította a marsallt, hogy meg fogja nyerni a háborút. Antonescu felvetette, hogy a román hadsereget és a népet aggasztja a keleti front helyzete, de ezután azonnal hűségesküt tett országa nevében Hitlernek. Mintha azért szúrta volna be ezt a mondatot, hogy ha később szükséges lenne, tudjon rá hivatkozni. „Antonescu kijelentette, hogy azt sem akarja a Führer előtt titkolni, hogy őt magát, a román hadsereget és a román népet aggodalommal töltötték el a keleti front eseményei. A román hadsereget, csakúgy, mint eddig, tisztjeinek és katonáinak hűsége és vitézsége jellemzi. Az évek hosszú során, amióta most már ez a háború tart, egyetlen román tiszt és katona sem fordult még soha az államvezetés és az általa követett politikai irány ellen. A román nemzet bolsevistaellenes érzelmű. Ebből adódik az óhaja, hogy tovább harcoljon.”

A román vezetés kivárási politikája mellett szólt, hogy 1944 áprilisa óta, amikor a Vörös Hadsereg átlépte a Prut folyót, a Szovjetunió és Románia közötti 1940 előtti államhatárt, lényeges előrenyomulás nem történt. Azonban augusztus 20-án a szovjet hadvezetés megindította a iaşi–chișinăui hadműveletet, amellyel a német–román csapatokból álló Dél-Ukrajna Hadseregcsoportot akarták szétverni. Továbbá Románia elakadt kilépési folyamatát szándékozták felgyorsítani és az átállást kikényszeríteni.

A támadás már a megkezdésének napján szovjet sikert hozott. Csapataik 30 km szélességben és 16 km mélyen áttörték a frontvonalat, miután az azt védő két román hadosztály harc nélkül kiürítette állásait. Másnap, augusztus 21-én a Vörös Hadsereg elfoglalta Iaşi-t, a szovjetek megállíthatatlanul nyomultak előre.

Mint említettük, 1944 áprilisában nemcsak a stockholmi román követ kapta meg a Szovjetunió előzetes fegyverszüneti feltételeit, hanem Kairóban az ellenzék képviselője is. Azonban Antonescuval szemben a király és az ellenzék nem utasította el azt. Vagyis a román politika a szokásos úton haladt, választási kényszer esetén mindkét lehetőség alkalmazására nyitva hagyta az utat. És az sem lehetetlen, hogy egymás álláspontjának hallgatólagos jóváhagyásával. Erre utal, hogy Ion Antonescu már korábban felajánlotta az ellenzéknek: átadja nekik a hatalmat, ha jobb békefeltételeket érnek el, mint ő.

Az ellenzék 1944 májusában elkezdte a kiugrás előkészítését, és 1944. június 13–14-én éjszaka megállapodás született arról, hogy augusztus 26-án fegyverrel kényszerítik ki a németekkel szembeni lépéseket. Ezen a megbeszélésen a két párt mellett a Román Kommunista Párt képviselője és a király katonai bizalmasai is jelen voltak. 1944. június 20-án megalakult a fenti három pártot és a szociáldemokratákat is magában foglaló Nemzeti Demokrata Blokk, amely elismerte a királyi Udvar vezető szerepét és elfogadta a monarchia fenntartását.
 

Az átállás

A katonai helyzet azonban felülírta az ellenzék terveit. A iaşi–chișinăui hadművelet szovjet sikerei miatt Románia azonnali döntési helyzetbe kényszerült. Ugyanis ekkorra a németek segítségével megszerzett területek elvesztek. Sőt, a Szovjetunió már megszállta fővárosával, Iaşi-sal együtt az egykori Ó-Románia moldvai részét is. További időhúzással azt érte volna el a román elit, hogy Észak-Erdélyért cserébe már nem marad mit felajánlani a szövetségeseknek.

Az azonnali átállással két értéket tudtak átadni: a román kőolajat, amely ekkor Németország szükségletének harmadát fedezte. Azaz elvesztésével nagyban lecsökkenhetett a német légierő és a páncéloscsapatok hatékonysága. A másiknak is hadászati jelentősége volt. A román fennhatóság alatt álló Dél-Erdélyen keresztül nagyon rövid időn belül áthaladhattak a szovjet csapatok, Arad térségében kijutva a magyar Alföldre. Így – földrajzi szempontból – a Duna völgyén keresztül megnyílhatott az út Németország szívébe, alternatívát kínálva a Kárpátok áttörésével vagy a Baltikummal szemben.

Ebben a helyzetben a kiugráspártiak számára kapóra jött, hogy 1944. augusztus 22-én a román minisztertanács a háború folytatása mellett döntött, és másnap, 23-án 16 órakor Ion Antonescu miniszterelnök és Mihai Antonescu külügyminiszter kihallgatáson vett részt I. Mihai királynál. Az átállás 26-ra tervezett időpontját így egy hirtelen döntéssel előrehozták.

Maga az akció elég egyszerűen zajlott le. Részleteit egy néhány évvel ezelőtt előkerült jegyzőkönyvből ismerhetjük meg. A király a marsallal megérkezése után azonnal közölte: a kormány olyan helyzetbe hozta az országot, hogy azt csak a harcok azonnali beszüntetése és a németek elkergetése mentheti meg. Az egyetlen vádpont ellene az ország „szétfaragása” volt. Tehát nem a háborúba való belépés, nem a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozás, és nem is a hatalmas hiábavaló emberáldozat volt a vád, hanem kizárólag az, hogy az Antonescu vezette kormány rosszul döntött, amikor Németországhoz csatlakozott, mert az nem tudta Románia határait garantálni. Egy távirathoz kellett volna a marsallnak külügyminiszterével együtt hozzájárulását adnia, amelyben bejelentik a harcok beszüntetését. Mivel azt megtagadták, a király testőrségének parancsnoka, Ion Stircea tábornok letartóztatta őket. Ezután az uralkodó megbízta Constantin Sănătescu vezérezredest egy nemzeti demokrata kormány megalakításával, amelyben a kommunisták is kaptak egy helyet.

A király a rádióban proklamációt intézett népéhez, amelyben bejelentette: Románia elfogadta a Szovjetunió békefeltételeit, csatlakozott a szövetségesekhez, kijelentette, megvédelmezi az ország érdekeit Németországgal szemben, és semmisnek nyilvánította a második bécsi döntést. Közben a Szeret folyó arcvonalán, Chișinău és a Fekete-tenger között hat hadosztállyal hátba támadták a szovjetek ellen harcoló német csapatokat.

A kiáltvány – amelyet a király személyesen olvasott fel – lényege: „Új szövetségeseink e diktatórikus rendszer eltörlése, illetve a fegyverszünet megkötése és a román szövetség biztosítása után garantálták, hogy mindazokat az igazságtalanságokat, amelyeket országunk népe ellen elkövettek, jóváteszi. Így az igazságtalan bécsi döntést, amelyet reánk erőszakoltak és amelyet soha nem ismertünk el, minden nemzeti erőnkkel eltöröljük, és a bécsi döntés áltat elszakított Észak-Erdélyünket felszabadítjuk az idegen uralom alól.”

Nem sokkal később az új, „nemzeti és demokratikus” román kormány is nyilatkozatot tett közzé a rádióban. Legfontosabb állítása szerint mind Moszkva, mind London és Washington elismerte, hogy a román népet a második bécsi döntéssel igazságtalanság érte. „A szövetségesek által elismert sérelemért elégtételt veszünk – tartalmazza a kormány felhívása. – Miután a Szovjet-Unió, Anglia és az Egyesült Államok elismerték ezt a sérelmet lehetségessé válik, hogy megkezdjük a harcot az elszakított Észak-Erdély visszahódításáért. Észak-Erdélyt felszabadítjuk az idegen uralom alól.” Vagyis nemcsak hátba támadták addigi szövetségeseiket, hanem új partnereiket kész helyzet elé állítva, hódítási céllal harcot indítottak Magyarország ellen. Az erdélyi rész visszaszerzésének reménye nemzeti egységbe kovácsolta a román társadalmat, mozgósította a hadsereget, ezzel végképp lemondva Besszarábiáról. Lényegében ez járult hozzá a puccs sikeréhez, a Hitler által elrendelt támadások visszaveréséhez.

„A királyi kiáltvánnyal egyidejűleg, augusztus 23-án 22 órakor kiadott hadparancsában a román Nagyvezérkar aznap délután újonnan kinevezett főnöke, Gheorghe Mihail hadosztálytábornok elrendelte a német haderő kiverését Románia területéről, egyben a német és magyar (!) csapatokkal szembeni aktív harctevékenységet Észak-Erdélyben.” Tehát terveiknek megfelelően már azonnal, 1944. augusztus 24-én és 25-én megkezdődtek a román betörések a keleti határainkon keresztül.

Külön érdekessége a bukaresti államcsínynek, hogy a román kommunistákat taktikai okokból – a Szovjetunióval való tárgyalások eredményeinek növelése érdekében – bevonták bizonyos szinten az előkészítésébe, azonban az időpont előrehozásáról elfelejtették őket értesíteni. Így azok nem tudtak részt venni benne, csak a rádióproklamációkból értesültek a megtörténtéről.

Később az egész átállás történetét meghamisították, mintha a baloldal – a kommunista és a szociáldemokrata párt – lett volna az események motorja és mozgatója. „A letartóztatásokról azonnal értesítették az RKP és a Nemzeti Demokratikus Blokk többi pártjának képviselőit. Még az este folyamán a palotába érkeztek az RKP és az SZDP küldöttei (…), s a Palota képviselőivel együtt azonnal hozzáláttak az előzetesen előkészített politikai és katonai intézkedések gyakorlatba ültetéséhez.” Ennek a saját „hősiességük” bizonyításán túl még legalább három oka volt. Az egyik ugyanaz, mint a magyarországi kommunista párt esetében. Ugyanúgy, mint ők, a román párt is az előző rendszer ellentettjeként határozta meg magát. Vagyis a hitleri Németországgal szövetkezett Antonescu-rezsim csak rosszat hozott a románoknak, ellenben a baloldal a Szovjetunió segítségével szociálisan igazságos társadalmat fog felépíteni. A második: ezzel a hazugsággal, amellyel a jó oldalra helyezték el magukat, ami ellen harcoltak, az csak a rossz oldalon lehetett. Vagyis legfőbb ellenségük, addigi szövetségesük, aki ellen azonnal megindították a háborút, az Észak-Erdélyt „elrabló” Magyarország a propagandájukban egy szintre kerül a náci Németországgal. „A kommunista párt és a többi demokratikus nemzeti erő mozgósító szavára a hitlerista megszállók elleni harcba a legkülönbözőbb társadalmi kategóriákhoz, szakmákhoz és korosztályokhoz tartozó állampolgárok kapcsolódtak be; mindannyiukat a hazaszeretet fűtötte s egyazon eszmény lelkesítette: a harc a hitlerista-horthys­ta megszállók kiűzéséért a haza földjéről, Erdély északi részének felszabadításáért, a teljes nemzeti függetlenség és szuverenitás visszanyeréséért.” Így sorakozott fel – az utólagos történelemhamisítás szerint – a kommunista párt vezette baloldal mögött az egész román társadalom a közös ellenség, a hitlerista-horthysta Németország és Magyarország ellen. És ez az állítás azt is tartalmazza, hogy mindkét ország azonos ideológiai alapon áll, tehát mindkettő ellen egyforma bánásmód szükségeltetik. A harmadik ok szerint a jó oldalon állók küzdenek a magyarok és a németek ellen, tehát velük szemben háborút indítani Észak-Erdély megszerzéséért erkölcsös, etikus és jogos lépés.

A később, 1944. szeptember 12-én aláírt román fegyverszüneti egyezmény 19. pontja szerint: „A szövetséges kormányok a bécsi döntőbíróság határozatát érvénytelennek tekintik, és beleegyeznek abba, hogy Erdély (az egész vagy nagy része) Romániához visszacsatoltassék. Ezt a békeszabályozás alkalmával kell eldönteni, emellett a szovjet kormány beleegyezik abba, hogy ennek a célnak az elérésére a szovjet csapatok Romániával együtt vegyenek részt a Németország és Magyarország elleni hadműveletekben.”

Vagyis Magyarország egy részének meghódítása céljából minden jogalap nélkül összeesküvést szőtt és szerződést kötött két kívülálló ország. 

Kása Csaba