A kedd délelőtti megmozdulás oka közismert: a pedagógusok nem tartják elfogadhatónak a tanügyet érintő változtatásokat, a fizetéscsökkentést, a 18-ról 20-ra növelt óraszámot. Megalázónak érzik a nyáron meghozott, az oktatási ágazatot érintő intézkedéseket. Leegyszerűsített, ünnepélyességtől mentes tanévkezdést emlegetnek, s egyelőre kérdéses, hogy utána mi következik. 

A maguk módján igazuk van.

Mindez persze nem elszigetelt, háromszéki jelenség, országos viszonylatban hasonló folyamatok érzékelhetőek, az országos tanügyi szakszervezetek vezetői is megismétlik: szeptember 8-án, az új tanév első napján nem ünnepségeket, hanem tüntetéseket tartanak. Új helyzetben felvillannak a régi arcok: a fővárosban Simion Hăncescu és Marius Nistor ismételten utcára szólítja a pedagógusokat. Ugyanők vezényelték le 2023-ban a tanév végén hetekig tartó sztrájkot, amelyre a tiltakozás közvetlen érintettjei – szülők és diákok – akkor visszafogott érzelmekkel tekintettek, nem feltétlenül lelkesedve azért, hogy fel sem merült az elveszített tanórák valamilyen szintű pótlása. A pedagógusok akkor részben elérték, amit kívántak, a diákok otthon ültek, jött a vakáció, és a nyár feledtette az elégedetlenséget.

Egy egészséges országban össztársadalmi érdek, hogy mind a pedagógus, mind a diák, mind a szülő elégedett legyen. Ám ez mifelénk változatlanul körülményes, természetesen nem azért, mert ezt nem akarná az érintettek zöme, hanem azért, mert az oktatási rendszer távol áll nemcsak a tökéletességtől, hanem talán még az észszerűségtől is. Harmincöt esztendő alatt sem sikerült úgy felépíteni azt, hogy az mindenkinek jó, a minőségi tudás szavatolója legyen. És amikor egyáltalán felmerült egy radikálisabb fordulat vagy változtatás esélye, lehetősége, mindig a szakszervezeteké volt az utolsó szó, a kormányok meghátráltak, nem fordultak szembe azokkal a vezetőkkel, akik most is jobban tudják, mi a tennivaló, mint az oktatás esetleges, más szempontok szerint mérlegelő szakértői.

Furcsa és nehezen elfogadható, de évtizedek után is ugyanazok a szakszervezeti vezetők irányítják a pedagógustársadalom egy részét. Nehezen képzelhető el, hogy mind a fővárosi, mind a helyi illetékesek pontosan értenék az idők szavát, a korok változásait, s a jövedelmi szempontok mellett biztosan tudnák, mi a jó a diáknak és mi a jó a pedagógusnak. És hogy egyáltalán hitelesek-e, hogy mindig érdemes-e útmutatásaikat követni, azt leginkább maguk az érintett pedagógusok dönthetik el. És igen, számosan egyetértenek azzal, hogy a pedagógusok fizetése mindig lehetne több, mert valójában megfizethetetlen a tudás átadása, a nevelés, a motiválás, a szellemi távlatok felé terelés, szakmák és mesterségek tanítása, ám mindemellett egy társadalom elvárásokat is megfogalmazhat irányukban. Ráadásul a mostani nehéz gazdasági helyzetben, amikor sajnos a tűzoltás az elsődleges, az sem elhanyagolható szempont, hogy a közszférában – így a pedagógusok esetében is – nem fenntartható az átlagosnál magasabbnak tartott fizetések hitelekből történő folyósítása. Márpedig a közszférát elhibázott politikai döntések tolták ebbe az irányba, miközben minden állami ágazat – nem csupán az oktatás! – számos sebből vérzik. 

Érthető tehát a pedagógusok keseredettsége, a megszorításoknak senki sem örülhet. Ám a tüntetők mellett vannak olyan, halkan kimondott tanári vélemények is, hogy hazai viszonylatban azért jól fizetett e szakmai közösség, és igen, vannak olyanok is, akik nem azonosulnak a mostani tiltakozókkal. Nézőpont kérdése, kinek mi a sok és kinek mi a kevés, az viszont egyértelmű, hogy a mostani hirtelen változtatások kellemetlen és kényelmetlen helyzetek sokaságát idézik elő. Összességében viszont nehezen remélhető, hogy a szinte mindenkit érintő anyagi megszorítások idején a pedagógusok tiltakozásának széles körű társadalmi támogatottsága lenne. E nehéz pillanatokban talán nekik is érdemes lenne választ keresniük az alábbi kérdésre: lehet-e fenntarthatatlan gazdasági és pénzügyi szempontokat követve menni egy járhatatlan úton, vagy talán hosszabb távon gondolkodva, e válságos időben valamiféle össztársadalmi szolidaritást is felvállalva – tekintettel a nyugdíjasok életminőségére, állásukat elveszítő közalkalmazottakra – inkább egy jobb, emberibb oktatási rendszerért, érdemi változtatásokért kellene kiállni? Ebben persze a szakszervezetek nem lesznek partnerek – az oktatás minőségére való utalások alig hangzanak el –, a társadalom többsége viszont igen. Mert senki sem vonja kétségbe, hogy egy jó iskolai rendszer alappillére a motivált, megfizetett és megbecsült pedagógus, ám az oktatási rendszerben nem kizárólagosan a pedagógusok elégedetlensége, illetve fizetése kellene hogy nyilvános vita témája legyen, hanem a minőséghez vezető út is, ugyanis az iskolapadokban ülők, illetve az azokat elhagyók felkészültsége, tudása, világszemlélete tekintetében megalapozottan említhetők fenntartások.

Nehéz, mégis megkerülhetetlen kérdések e zűrzavaros időben. E pillanatban – de máskor is – nem kizárólagosan a szakszervezetek hangjára érdemes figyelni, hiszen nem téveszthető szem elől a közpénzből finanszírozott oktatási folyamat valódi értelme, célja. Illetve az is megvizsgálandó, merre mutat a mostani irány: többségében felkészült, életerős, céltudatos, önmagukat a világban elhelyezni tudó fiatalok kerülnek-e ki az iskolapadokból, vagy bizonytalan és nehezen tájékozódók sokasága? Sodródunk az árral, vagy tudatosan alakítjuk életünket? E folyamat alakításában mennyire partner az iskola? 

Egyelőre annyi bizonyos, hogy az iskolakezdés bizonytalan, és ez önmagában nem jó sem pedagógusnak, sem diáknak, sem szülőnek. Hiszen három hónapnyi vakáció után a szülők egy része határozottan nyugodtabb és elégedettebb lenne, ha láthatná, gyermekeiket újra értelmes cselekedetek irányába terelik, s valahonnan valahová vezető oktatási folyamat részévé válnak. És eközben e szülők azt is elismerik, sérelmeik miatt a pedagógusoknak igenis jogukban áll tiltakozni, ugyanakkor számukra az is egyértelmű, szülőkként nekik is joguk van ahhoz, hogy ne örüljenek e bizonytalan, némiképp ködbe vesző iskolakezdésnek.

Tiltakozó háromszéki pedagógusok a Kovászna megyei prefektúra épülete előtt. Fotó: Mózes László