Ez a felborult egyensúly pedig feszültséget, ingerültséget, akár haragot vagy dacot szül, ami veszekedést generálhat a felek között, egymás hibáztatása pedig nem vezet eredményre. Mint minden helyzetben, ilyenkor is érdemes önvizsgálatot tartani, hogy mivel járultam hozzá az (adok-kapok) egyensúly felborulásához, vagy mi az én szerepem a fennálló helyzetben. Ha én magam vagyok a „kérő”, aki mindig valami újabb és újabb elvárással vagy követeléssel áll elő, akkor hasznos lehet átvizsgálni a saját hiányérzetem forrását. Egy ilyen „leltározás” felfedheti, hogy pontosan mi a magammal szembeni felelősségem – vagyis mi az a dolog, amit én saját magamnak megadhatok –, illetve ráláthatok a másik fél oldalára, hogy az ő hozzám való viszonyulása miért olyan, amilyen. Mindezt mérlegelve talán tisztábban láthatóvá válik, hogy kinek mi a része – és sara – a kialakult helyzetben.

Továbbá pedig abban az esetben, ha én vagyok az a fél, akitől állandóan kérnek bizonyos dolgokat teljesíteni vagy megadni, azt vegyem szemügyre, hogy valóban keveset adok-e, vagy talán túl sok az elvárás a másik fél részéről. Ha az elvárás sok, meg kell tanulni nemet mondani. Viszont ha az tűnik ki, hogy kevés az, amit nyújtok vagy nyújtani szándékozom, akkor a túloldalt is tiszteletben kell(ene) tartanom, eszerint kevesebbet is „veszek el”. Ugyanis akkor borul fel az egyensúly, ha valamelyik oldal túlsúlyba kerül, ezért úgy becsületes a dolog, hogy ha keveset szánok rá, akkor keveset is fogadok el.

És mégis mondjuk ki bátran azt, hogy „kérlek”, hiszen ha nem beszélünk érzéseinkről vagy vágyainkról, óhajainkról, akkor a másik fél nem tud(hat)ja, mivel szerezhet örömet. Illetve hallgassuk is meg a kéréseket, azt, hogy mit várnak tőlünk, hiszen csak így lehet kölcsönösen adva-kapva harmonikus, teljes kapcsolatokat fenntartani.

Keresztes Erika bizalmi tanácsadó