A templom hívó szava

– Honnan tetszett indulni, esperes úr? Kérem, meséljen gyerekkoráról és első iskoláiról.
– Árapatakon születtem 1958-ban egyszerű munkásemberek gyerekeként. Édesanyám árapataki, édesapám angyalosi születésű, és Sepsiszentgyörgyön ismerkedtek meg. Édesapám asztalos volt, édesanyám kezdetekben csak a házvezetést végezte, aztán amikor akkorára nőttem, a gázvállalatnál helyezkedett el Brassóban. Csak hároméves koromig laktunk a nagyszülői háznál, mert úgy adódott, Brassó külvárosában (már belváros lett azóta) házacskát tudtak vásárolni. Nagyon-nagyon szép, gondtalan gyermekkorom volt. Mindenképpen tanító szerettem volna lenni, de amikor a nyolcadik osztályt végeztem, a székelyudvarhelyi képző a Brassó megyeieknek nem tanítói, hanem óvónői helyet biztosított, úgyhogy oda nem mehettem. Nagyon le voltam törve, mert a tanítóságot nagyon akartam. És akkor az egyetlen magyar középiskolában, az akkori Unirea Líceumban, jelenlegi Áprilyban végeztem, ahol kiváló tanáraink voltak.

– A teológiára való felvételizés minek a hatására történt?
– Szüleim templomba jártak, én is elmentem velük, részt vettem a karácsonyi műsorokban, ha kellett, szavaltunk és énekeltünk. Abban az időben azért Brassóban nagy magyar közösség volt, és szívesen mentünk az osztálytársakkal templomba. Manapság a három egyházközségben alig konfirmálnak olyan harmincan, mi viszont hetvenegyen konfirmáltunk! A templom iránti vonzalom a konfirmálás után is megmaradt, nem idegenkedtem a templomtól és az istentisztelettől, de nem éreztem erős elhívatást. A történelmet és földrajzot nagyon szerettem, németül, franciául is elkezdtünk tanulni, ezért Szebenbe szerettem volna menni az idegenvezetői hároméves főiskolára. Az viszont pont az érettségim évében, 1976-ban megszűnt. Akkor egy unokabátyám, Berszán Sándor, aki szotyori lelkészként ment nyugdíjba, éppen készült a teológiára. Azt mondta, ha van kedved, gyere, próbáld meg velem együtt a teológiát. Hát, nincs időm már felkészülni – mondtam. A román és magyar kizáró jellegű vizsgáktól nem kellett tartanom, mert jól tudtam mindkettőt, de kátéból, bibliaismeretből és énekből bizony komoly hiányosságaim voltak. Nem is sikerült a felvételim. Elmentem dolgozni. A brassói vízműveknél nagyon jó munkahelyet kaptam, meg is becsültek és megfizettek rendesen, de én munka után mégis teológiára készültem. Ez alkalommal sikeresen: bár heten voltunk egy helyre, mégis bejutottam.

– Hol kezdte kispapi szolgálatát?
– A kispapi vizsgák után Nagy Gyula püspök úr azt mondta az évfolyamunknak, ha meg tudtok egyezni, ki hova menjen, akkor jó, ha nem, akkor én helyezlek. Nekem Marosvásárhely Felsőváros jutott, azaz a mai November 7. negyed. Csiha Kálmán volt ott az esperes, Szabó Frici bácsi pedig a 3800 lelkes gyülekezet lelkésze, és hozzánk tartozott még részben a kórház is. 1982. december elsejével foglaltam el a helyet, így az adventet és a karácsonyt már ott éltem meg. A főnök gyakran hagyott magamra, hogy tapasztalhassak. Az igehirdetés nem volt probléma, mert mi arra készültünk, mellette keresztelő és kórházlátogatás is feladataim közé tartozott, de tartottam jegyesbeszélgetést, megtanultam, miként kell egy temetésre az adatokat felvenni, mit is jelent az irodaszolgálat és könyvelés. Hozzánk tartozott a kórház gyerekosztálya és a pszichiátriai osztály is. Az alagsorban alig kétszer jártam, de a gyerekosztályon sokat. Ki volt írva a telefonszám, és éjjel-nappal elérhetőek voltunk számukra.

Tüzes-Bölöni Ferenc és Berszán István: új és régi esperes 2024 novemberében Olaszteleken. Fotó: Hecser László

A székelység szolgálatában

– Miként került Háromszékre?
– 1983-ban Albis megürült, és a szomszédos lelkész végezte a beszolgálást. Abban az időben a beszolgáló, ha volt egy kicsi pénzecske, kapott egy kicsi pénzt, üzemanyag sem volt, autó sem volt – megunta ezt az idősebb lelkész, és feltelefonált a püspöknek, hogy nincs-e egy arra való segédlelkész, mert neki Albis már sok. Kálmán bácsi nem akart elengedni. Azt mondta, maradjatok itt, ne menjetek, nagyon szépen kérlek, a környéken mind idősebb lelkészek vannak, maradjatok, jó helyetek lesz itt. Bár azt sem tudtam, Kézdialbis hol van, de én menni akartam, mert mindig azt mondtam, én a székely népemet akarom szolgálni. Szabó Frici bácsi sem akart elengedni, de végül azzal a feltétellel, hogy valakit szerzek a helyembe, beleegyezett. Szeptember 29-én lementem Albisba, mert azt mondták az albisiak, hogy ők kimeszelték a parókiát, de ha nem látják, hogy van új pap, akkor leállnak, mert másképp nem hiszik el. Amikor megláttak, egykettőre nekiálltak, és október 2-án költözhettünk. Még aznap Szász Tibor, a nagy Sepsi Egyházmegye esperese be is iktatott. Mondogatták, aztán a saját bőrünkön is éreztük azt, hogy minél távolabb van egy falu az aszfalttól, annál melegebb, annál összetartóbb, annál szerethetőbb. Egymásra voltunk utalva, és nagyon szép éveket töltöttünk ott el. A kilenc év nagyon szépen telt. Templomot javítottunk – nem kellett ahhoz pályázat, a gyülekezet össze tudta adni azt a pénzt, a munkásokat meg tudta etetni, és a templomot meg tudtuk javítani, a parókiát meg tudtuk meszelni, kívül is egy kicsit rendbe tenni, tehát szív és lélek volt épp elég a gyülekezetben. Nagyon szerettek és viszontszerettük őket, amikor igent mondtunk Középajtára, némileg zokon is vették.

– A középajtaiak miként vették hírét, hogy Kézdialbisban létezik egy Berszán István?
– A felsőcsernátoni lelkész, Szőcs László középajtai születésű, és amikor a fiait kereszteltük, megkért, az eseményen én prédikáljak. Szívesen mentünk, és az istentiszteletet végighallgatták a Szőcs család otthon presbiteri tisztséget vállaló tagjai is. Aztán amikor Szőcs László második fiacskája megszületett, azt is meg kellett keresztelni, s megint elmentem az eseményen szolgálni. Váncsa Dezső volt akkor a középajtai lelkipásztor, és úgy volt, hogy marad 70 éves koráig, de valamiért idő előtt kérte a nyugdíjazását. Na és akkor a gyülekezet: most mi legyen? A középajtaiak híresek voltak arról, hogy nagyon válogatósak. Kikötésük volt az is, hogy papjuk magas legyen, a köldöke a szószékből látszódjon ki... Eljöttek négyen egy vasárnap, meghallgattak és utána bejöttek a parókiára. Egyikük előállt, s azt mondta, nem árulnak zsákbamacskát, papot keresnek Középajtára, jöjjön, nézze meg. Én 1980-ban légátus voltam Középajtán, úgyhogy ismertem a nagyon szép parókiát – sejtettem, a feleségemnek is tetszeni fog. 1992 július harmadik vasárnapjára tűzték ki a bemutatkozó istentiszteletet, rá két hétre meg is választott a gyülekezet lelkésznek.

A középajtai református templom. Fotó: Berszán István archívumából

Nyakig a munkában

– Milyen feladatok várták Közép­ajtán?
– Azzal kezdtük, hogy a beiktatás után alig két héttel Benkő József-szobrot avattuk. Az az igazság, akkor azt sem tudtuk, ki volt ő. Sajnos, a mai napig Benkő Józsefről a teológián egy szót nem tanítanak, pedig nem akárki volt, hihetetlen érdemei voltak. Erre az eseményre Csiha Kálmán már nem esperesként, hanem püspökként jött, és nagyon szép műsorral fogadtuk. Az első nagy feladat az 1977-es földrengéskor megsérült templomtorony javítása volt. Ez évekig tartott. Azt hiszem, még 1997-ben is dolgoztak Bíró Lászlóék, mert annyi pénzünk sosem volt, hogy egyszerre minden oldalát megerősítsük vaspántokkal. Ez az az időszak volt, amikor egyik pillanatról a másikra vesztette el értékét a pénz… Sokat tudtunk haladni viszont a hollandiai kapcsolataimnak hála. Nem testvérgyülekezet, hanem a Rohaan család három fiútestvére, Arend, Willem és Gerret, akik felmérték, mi a tennivaló a kántori laknál, pénzt gyűjtöttek, anyagot hoztak, és megszervezték, hogy önkéntesek jöjjenek tőlük. Végül tizenheten érkeztek, hozzájuk pedig két hétig napi negyven-ötven középajtai atyafi csatlakozott. Tulajdonképpen a hollandok vezették a munkálatot, mi pedig dolgoztunk. Kezdtük a tetőzetnél, aztán kicseréltük a villanyhálózatot, készült két emésztőgödör, amelynek az alját lebetonozták, sor került a mosdó, a vécé, a konyha és az imaterem megújítására is. Orvosi szobát is kialakítottunk, mert azt szerettük volna, ha a nagyajtai orvos kijön rendelni. Elkészült a váróteremmel, szép szobával, vécével ellátott modern kis épület, mégse jött az orvos, mi pedig búsulhattunk. Aztán jött Kelemen-Karikás Árpád lelkész Szárazajtára, felesége pedig családorvosnak Nagyajtára, és ő már minden héten egy nap kijár hozzánk is. Gyógyszerért még valakit le tudnak küldeni a patikába, vagy elhozzák a diakóniások, de orvoshoz menni autó kellene nyáron is, mert gyalog nem tudnak átmenni a betegek, s rengeteg a medve. Olyan hálásak voltak az idős emberek, hogy télidőben a meleg váróteremben várhattak sorukra, hogy el nem tudom mondani. 

– Sikerült-e visszaszerezni az egyház államosított értékeit?
– Volt 102 hektár szántó, közel 500 hektár erdő, kultúrotthon és az iskola. Az iskolát az egyház építtette, de 1895-ben a református egyház átadta a magyar államnak azzal, hogy megmarad felekezeti iskolának. Aztán később ebből az lett, hogy impériumváltáskor a magyar állam jogutódja nem a református egyház lett, amely építtette, hanem a román állam, és akkor nem adtak semmit. Nyilván, ma már senki se akarja azt, hogy az fizikailag visszakerüljön az egyház tulajdonába, de némi kárpótlást igazán kaphattunk volna.
A kultúrházat sem akartuk, csak nekünk le kellett írnunk azt, hogy mi volt a miénk. Amikor Brotea Olga polgármester pályázni akart a felújítása érdekében, a tulajdonjogot nem tudta bizonyítani. Hol van a telekkönyvi kivonat? – kérdezték tőle. Hát az nincs, mert úgy lehet, az egyházé az épület – válaszolta ő jóhiszeműen. Ha az övé, akkor maguk mit akarnak, miért nem adják vissza az egyháznak? Aztán némi utánajárást követően, Bukarestet is megjárva 2007-ben – megjegyzem, nagyon rendesek voltak, sokkal többet segítettek, mint várhattuk valaha is – visszakaptuk az épületet. Igyekeztünk azt is rendben tartani. Márton Árpád akkori képviselő segítségével hatvanezer lejhez jutottunk – ez akkor jelentősebb összeg volt, mint ma –, amiből rendezhettük a mennyezetet, kipótolhattuk a cserepeket, gondot fordíthattunk a nyílászárokra, és laminált parkett kerülhetett a terembe. A falu szolgálatába van állítva továbbra is. Fontos szerep hárult rá: 2010-től több éven át képzőművészeti alkotótábor működött itt, s nagyon sajnálom, hogy több év után ez félbeszakadt. Sajnos így van ez, ha az ügy mozgatórúgói kihullnak, és nincs, ki átvegye helyüket. Úgy érzem, a művészek jelenléte kicsit felébresztette a falut. Arról nem is beszélve – most készítettem a leltárt –, hogy harminchét értékes alkotás maradt örökségként az egyházközségre. 
A földet és az erdőt sem akarják visszaadni, mert állítólag azt 1923-ban kisajátították. Mondtam, jó, de nekünk erről semmi jegyzetünk nincs. Megkerestem egy ügyvédet, aki azt mondta, kérjük hivatalosan a polgármesteri hivataltól, hogy ők mutassák, bizonyítsák be: kifizették a református egyházat, amikor kisajátították – hát nem tudták bizonyítani. Aztán kiderült, hogy felét a polgármesteri hivatal és a másik felét az állami erdészet használja ennek az 
erdőrésznek. 
A földekkel pedig az volt, hogy bevitték az atyafiak az árendába kiadott földeket a kollektívbe, és 1990-ben ők kapták vissza. Ezt csak akkor tudtuk volna visszaszerezni, ha mi egyenként a híveinket bepereljük, hogy semmisítsék meg a birtoklevelet, és mi a birtokállási lapunkkal bizonyítjuk. Én azt kérdeztem a presbitériumtól, ki lesz az vagy kik lesznek azok, akik képviselik az egyházat ebben az ügyben. Hát senki, azaz majd a tiszteletes úr. Mondtam, jó, de akkor én holnaptól a bőröndömet pakolom. Mert meglehet, hogy én jogosan cselekszem, de mégsem tehetem. Vagy megtehetem, de akkor el kell mennem innen. Valakinek jó lesz, de hogy nekem nem lesz jó, az biztos, és ebből hatalmas nagy cirkusz lesz a faluban. És aztán akkor ez így maradt.

Köszönőlevél a gyülekezdettől. Fotó: Berszán István archívumából

Nem tisztség, hanem feladat

– Az esperességet miért vállalta? Milyen feladatokat kellett ellátnia, illetve mennyire elégedett az elért eredményekkel?
– Kezdem a végét. Elégedett sohasem lehet az ember, mindig van valami hiányérzete. Teljesen őszintén mondom, én nem szerettem volna esperes lenni. Tüzes-Bölöni Ferencet gyomroztuk, vállalja el, csinálja, mi mellette állunk, de ő akkor valamiért nemet mondott. Én nehéz szívvel fogadtam, hogy engem akarnak, mert tudtam, hogy meg fogják fellebbezni, és ez nehéz küzdelem lesz nekem. Kértem, ne is jelöljenek, de végül csak nevesítettek, majd a második fordulóban meg is választottak. Utóbb meg kellett harcolnom a magam harcát, míg indulhatott az esperesi munka. Nehéz volt, mert senki nem adta át a hivatalt. Hála Istennek, volt egy Tüzes-Bölöni Csilla, aki titkárnőként nagyon sokat tudott segíteni. Nehezen indult be az egyházmegyei élet, de aztán a lelkipásztorok zöme megtalálta a helyét, tisztségét, s gondolom, eredményes időt tudhatunk magunk mögött. Én nem a hatalomért, nem anyagiakért vállaltam, hanem tudtam azt, hogy valakinek ezt meg kell csinálnia. Biztos vagyok, hogy jobban, esetleg picit gyengébben, más is meg tudta volna oldani a feladatokat... Én kértem a kollégákat, ne esperes úrként szólítsatok: ez átmeneti állapot, érdekes szituáció, mert az esperest fentről utasítják, számonkérik, és lentről esetleg vele együtt lázadoznak a lelkészek, de akárhonnan nézzük, a törvényes rendelkezéseket be kell tartani és tartatni. Csak arra kértem őket, hogy ha bárkinek problémája van, első legyek, aki tudok róla, mert ha nem, tovább nem fog megvédeni senki.

– Mik voltak a legnagyobb ki­hívások, amelyekkel szembe kellett néznie? 
– 2013 végén választottak meg, de én inkább 2014. januártól számítom a szolgálatom kezdetét. Az első feladatomnak azt tartottam, hogy az esperesi székhelyet, egy földszinti tömbházlakást kicsit rendbe tegyük. A fal el volt repedve, s komolyan huzatos volt a hely, ha csak egy kicsit is lehűlt az idő, szegény Csilla meg volt fagyva. Volt egy kevéske pénz, és kicsit otthonosabbá, barátságosabbá tettük a lakást. Nem telt el egy esztendő, és Csíkszeredában voltunk október 23-a kapcsán a konzulátus vendégei. Ott volt Kató Béla püspök úr is. Odajön, és azt mondja, hogy tudod, mire gondoltam: ki kéne nézned Baróton egy ügyes házat esperesi hivatalnak. Hát, mondom, püspök úr, nekünk van egy kétszobás tömbházlakásunk, most újítottuk fel. Adjátok el, majd találunk valami célt a pénz számára, ti keressetek házat! – adta jóformán utasításba. Kerestünk, és megtaláltuk a lakást, amely nekünk tökéletesen megfelelt. A beosztását nem kellett módosítani, de még ablakot vagy ajtót sem kellett vágnunk! Nagy szerepe volt ismételten Kató Bélának abban, hogy felújíthattuk az épületet, mert ő volt az, aki útba igazított, és sikeresen pályázhattunk a Bethlen Gábor Alaphoz. A felújított épület avatására 2017-ben került sor, tavaly pedig még megnagyobbítottuk az udvart, támpilléreket tettünk, úgyhogy jó nagy parkolóhely is lett az udvaron.
Közben nekifogtunk a borzasztó állapotú, mondhatni romokban lévő uzonkafürdői Kálvin-otthon felújításának is. Erre csak kevés BGA-támogatást kaptunk, ezért, bár a régi székházért kapott pénz rendelkezésünkre állt, nagyon körültekintő gondoskodással tudtunk csak haladni. Bíró Bélával, a főgondnokkal nagyon sokat jártunk, hogy lehetőleg olcsóbban kapjunk alapanyagokat. Nem szabad elhallgatni, hogy például Váncza Tibor mennyire odaállt: ha kellett, küldött gépet, küldött egy kicsi követ, kavicsot, Rápóti László vállalkozó az elhordásban segített szívesen, Boda Gábor vállalkozó Erdőfüléből szintén mellettünk állt. A költségekbe belepótolt két egyházközség kivételével mindegyik. Amikor elkészült, Kató Béla Illyefalváról ígért ágyakat, akkor lementünk, az ágyakat felhoztuk ágyneműkkel, szekrényekkel, asztalokkal, székekkel együtt, nagyon jó nyílászárókat tettünk, rendben a konyha – és most nem használják. Mert azt mondták, hogy sokba kerül az étel kihozása Barótról Uzonkafürdőre…
Megvalósításnak tartom, hogy két alkalommal régiós nőszövetségi konferenciát tartottunk Száraz­ajtán és Baróton. Nagybaconban huszonhárom lelkésznek volt a szentelése, minden gyülekezetben volt püspöki vizitáció, majdnem minden gyülekezetben papkibúcsúztató, papválasztás, papbeiktatás. Minden esztendőben egyházmegyei presbiteri és nőszövetségi konferenciák. De nemcsak, amit otthon tartottunk, hanem az erdélyi vagy pedig a királyhágó-melléki egyházkerületben is. Elkísértem mindig a presbitereket Nagyenyedtől megkezdve Vámosgálfalváig, Mikolától Nagyváradig, Kassától Debrecenig, Lillafüredtől Berekfürdőig... A nyugdíjpénztár  ellen­őrző bizottságának a tagja voltam, meg az esperesi kollégiumnak az elnöke, ami által szerep jutott két püspöki választás előkészíté­sében is.

Szolgálat közben. Fotó: Berszán István archívumából

Köszönet Középajtának

– Annyira nem megszokott: egy sepsiszentgyörgyi tömbházlakásban és nem Középajtán, a parókián beszélgetünk. Néhány hete az egyházközségtől elbúcsúzott, és ki is költözött, mert az új lelkész érkezése előtt fel kell újítani a régi szép lakóépületet. Nehéz volt a búcsú?
– Az igaz, hogy nyugdíjba mentem és elköltöztünk, de én továbbra is úgy érzem, nekem Középajta az otthonom, én oda hazajárok. Még végső nyughelyem is ott lesz. Harminchárom ott eltöltött év sok, nagyon sok. Elgondolkoztam, vajon jó, hogy egy ember ennyi időt töltsön el egy helyen? Talán nem lenne-e jobb, ha a katolikusokhoz hasonlóan a reformátusoknál is legalább tíz-tizenöt évente új helyre mennénk mi is? Lehet, hogy frissítés a gyülekezetnek, és a lelkésznek is üdvös lenne. Azért örvendek, hogy Középajtán ennyi ideig szolgálhattam, mert remek embereket ismertem meg. Igazi közösséget alkotnak, akik szívesen vállalnak közmunkát, első szóra az egyház ügyei mellé állnak, és öröm az is, hogy az utóbbi években tevékenyek a fiatalok is. Ez számomra azt üzeni, van, lesz itt jövő. Harminchárom év alatt 437 falustárs sírja mellett álltam, 217 gyermeket tartottam keresztvíz alá és 115 párt adtam össze. Azt sajnálom igazán, hogy 43 pár véglegesen elhagyta a falut, közülük csak kevesek maradtak Székelyföldön, zömük külföldre telepedett ki. Mindannyian nagyon hiányoznak itthonról.